Kékre festett kelmék örökségeink listáján

A jelölést hazánk Németországgal, Ausztriával, Csehországgal és Szlovákiával közösen nyújtotta be. A kékfestés elődje a kelmefestés és a textilnyomás volt, mely technológiák már a 16. századtól léteztek. A kék szín elérésére a festőcsüllenget használták, mely Európában őshonos festőnövény volt, amit Thüringiában és Franciaországban nagy területeken termesztettek. A 17. századi nagy földrajzi felfedezések során Indiából hozták be az indigót. Ez a festőnövényből előállított anyag színtartóbb, töményebb, jobb minőségű volt, így használata gyorsan elterjedt a posztó- és vászonfestésben. Ugyanebben az időben – szintén a felfedezéseknek köszönhetően – tömegesen jelentek meg Európában a mintás keleti anyagok, és velük együtt az úgynevezett rezervnyomású kelmefestő technika is. A 18. században a „Porzellan Druck” a porcelánok kék-fehér színhatását utánzó rezervnyomású kékfestést jelentette.

A kékfestés két fontos munkafázisból állt. Az első lépésben az előkészített fehér vászonra mintafák (más néven nyomódúcok) segítségével vitték fel a szigetelőanyagot, a „papot”. Ez száradás után elzárta a mintázott felületet a festéktől. Ez után merítették az anyagot az indigó, mész, vasgálic és víz alkotta festőcsávába. Mikor felhúzták a kelmét a levegőre, az oxidáció hatására indigókékre változott. Így többszöri merítés és szellőztetés eredménye lett a különböző árnyalatú kékfestett szövet. Az így előállított vásznakról ezután savas fürdőben leáztatták a szigetelőmasszát és egyben fixálták a kék színt is. A végeredmény a szemet gyönyörködtető kék alapon fehér (egyes esetekben színes) mintás szövet lett.

A kékfestés hagyományai különösen mélyen gyökereznek Pápán. Nagy-L. István történész, a pápai Kékfestő Múzeumot működtető Gróf Esterházy Károly Múzeum igazgatója elmondta, a kelmefestés első nyomait a Fő téri ásatások során találták meg, melyek hozzávetőleg a 16. századba vezetnek vissza bennünket. Ezek azonban feltehetően még nem a később ismertté vált kékfestő technikával készültek, de az elv ugyanazon alapult: különféle növényekből kinyert pigment­anyagot vittek be nyers vászonba, ez adott neki színt.

– A Kluge család az 1780-as években telepedett le Pápán, ekkor vették meg a mai Kékfestő Múzeum helyén álló üzemet. Érdekesség, hogy az épületegyüttes már a Kluge családot megelőzően is kékfestőüzemként funkcionált, sőt, a városban abban az időben öt másik kékfestőüzem is működött. Ezek azonban feltehetőleg kisebb kézműves műhelyek voltak, ahol a mesteren kívül egy-két segéd dolgozhatott, így lényegesen kevesebbet tudtak termelni – emelte ki Nagy-L. István.

A múzeumigazgató kifejtette: meghatározó textilkereskedelem folyt Pápán, a legfőbb vevők pedig nem a viszonteladók, hanem a felhasználók és a kelmefestők voltak. Nem véletlen tehát, hogy ennyi kékfestőüzem is megtelepedett itt, hiszen a város regionális piaci központként funkcionált.

– Már a 18. századi céhösszeírásokban is szerepelnek a kékfestők. A sok műhely közül a Kluge családé volt a legéletképesebb, és a II. világháború végéig működött. Az üzemet a Kluge család hat generációja vezette, de utolsó generáció már nem a Kluge nevet viselte. Az üzem ugyanis Kluge Matild révén nőágon öröklődött tovább, és férje, vitéz Karcsay Béla nyugalmazott ezredes volt az utolsó vezetője – magyarázta a történész.

Nagy-L. István kiemelte, a pápai kékfestőüzemet az 1860-as években lebontották, és újat építettek a helyére, a pincét és az épület alapjait azonban érintetlenül hagyták. Emellett – mivel akkoriban még nem létezett örökségvédelem – folyamatosan modernizálták az üzemet és a hozzá tartozó eszközöket is, így többek között a lójárgányos mángorlót, mellyel a vásznakat simították.

– Az épület tehát 18. századi eredetű, de a mai formáját valamikor az 1860-as években nyerte el. A szárítóépületet később ugyan még átalakították, továbbá a 20. század elején hozzáépítettek egy kis gyárat, a főépület azonban ma is őrzi a 19. századi formáját – mutatott rá a múzeumigazgató. Megjegyezte, a három épületegyüttes kovászát a Tapolca-patak jelentette, hiszen a kékfestés roppant vízigényes folyamatnak számított.

Nagy-L. István hangsúlyozta, a kékfestésnek a szárítás miatt elsősorban akkor lehetett nekiállni, amikor jó idő volt. Ellenkező esetben pedig a vásározásra és a finomabb mintázó műveletekre fektettek hangsúlyt. A mosás, a keményítés, a mintázás, a festés, a savazás és a szárítás adta a kékfestés örök körforgását, mely rendkívül idő- és munkaigényes volt. Ennek ellenére sokan meg tudták fizetni a festett textilt, mely különösen a jobbágyság és a városi polgárság körében, illetve a Pápa környékén élő svábok között örvendett nagy népszerűségnek.

– Kultúrtörténeti érdekesség, hogy a kékfestés aranykorában még nem létezett a mai fogalmunk szerint ismert, évente változó divat. Voltak ugyan trendek, melyek évtizedes változásokon estek át, de akár egy emberöltőt is kiszolgálhatott egy öltözet – mondta el a múzeumigazgató. Hozzátette, a Kékfestő Múzeum gyűjteményének komoly eszmei értéket képviselő, csodaszép darabja a bakonyi viselet, mely a kiállítás része, így a látogatók is megtekinthetik. Emellett Európában egyedülálló a Kékfestő Múzeum több mint kétszáz esztendős lójárgányos mángorlója, amit hosszú idő után újra látható.

– A pápai Kékfestő Múzeum a 70-es évektől szisztematikusan gyűjti a hazai kékfestés emlékeit. Ez az egyik legnagyobb értéke a múzeumi gyűjteménynek azon túl, hogy a Kluge-műhely teljes anyaga megtalálható nálunk. Ezenfelül még arra is volt lehetőségünk, hogy ne csak textileket, hanem az eljáráshoz használatos eszközöket, elsősorban nyomómintákat vegyünk másik üzemekből, műhelyekből. Noha alig van olyan magyar múzeum, ahol ne lenne fellelhető a kékfestéshez kapcsolódó gyűjteményi darab, azonban ezek rendkívül esetlegesek. Ezért a magyarországi kékfestés egyetlen igazi képviselője a pápai Kékfestő Múzeum – zárta Nagy-L. István.

A kékfestés hazánkban a Kodály-módszer, a mohácsi busójárás, a táncházmódszer, a matyó népművészet és a solymászat mellet gazdagítja az UNESCO listáján a szellemi kulturális örökségek sorát.