Szombathy Gyula: "Úgy érzem, mindent eljátszottam"

- Veszprémben először játszik. Hogyan kapta a felkérést?

- Öt éve Balatonalmádiban lakom. A Radnóti Színházban Bálint András igazgatása alatt játszottam Doolittle szerepét G. B. Shaw Pygmalion című színdarabjában. Amikor hallottam, hogy Bálint András jön Veszprémbe rendezni, felhívtam őt, mondtam, hogy itt vagyok Almádiban, ha volna kedve és lehetősége rá, akkor állok rendelkezésére. Andris megörült ennek.

- Ott prózai volt, itt viszont zenés az előadás.

- Ugyanaz a szerep, de nem gondoltam volna, hogy óriási különbség van a színdarab és a musical között. Részben más a fordítás, részben sűrítve vannak a jelenetek, itt énekelni, táncolni is kell.

- Láttam, hogy már az 1964-ben megjelent, George Cukor rendezte filmmusicalben is szinkronizált.

- Igen. 1964-ben vettek fel a főiskolára, és abban az évben szinkronizáltam. Láttam az 1966-os operettszínházi előadást is, amelyben Básti Lajos játszotta Higginst, később a Pesti Magyar Színházban egy jó barátomat, Agárdy Gábort, akinek ez volt az utolsó szerepe.
- Egy 2014-es interjúban azt olvastam, hogy tervezi a visszavonulást.

- Soha ne mondd, hogy soha. Nem zárkóztam be, alkalomadtán egy-két szerepet elvállalok, de nem mindenáron. Ötvenkét éve vagyok a pályán, szép volt a három év, amit a Thália Színházban, a tizenhárom év, amit a Radnóti Színházban, a tizennyolc, amit a Vígszínházban, a tíz év, amit Sopronban és a hat év, amit Szolnokon töltöttem.

- Mindig társulathoz kötődött. Miként emlékszik vissza a színházakra?

- A fiatalságom, a főiskola utáni pályakezdésem Szolnokhoz kötődött. A Vígszínház volt az igazi színésszé válásom korszaka. Egy fiatalember harmincéves kora körül érik be, amikor már benne is gondolkodnak a rendezők, igazgatók. Az érett kort a Radnóti Színház tizenhárom, tizennégy évéhez kell kötnöm, ötvenéves korom körül. Azt mondják, akkor a legérettebb az ember, agyilag is, fizikailag is. Az életemet végigkísérte a Valló Péter rendezővel való sok közös munka, hiszen az Szolnokon kezdődött, utána a Radnóti Színházban, az Arizonában és Sopronban is folytatódott.

- Melyik színészi korszakot kedvelte?

- Mindegyiket. A színházi munkák mellett rengeteget dolgoztam televízióban.

- Sokan onnan ismerik önt. Vidám jelenetekből, kabarékból, tévéjátékokból.

- Nem beszélve arról, hogy akkor egy tévé volt, az emberek kénytelenek voltak azt nézni. A mi generációnknak az volt a szerencséje, hogy sok játékfilm készült. Amennyiben rajtam múlott, igyekeztem jó feladatokat válogatni.

- A színházban azonban nem csak vidám szerepekben láthatták a nézők.

- Mindenfélét játszottam, szerettem. Soha nem volt olyan gondom, hogy kifogásolták volna, hogy könnyedebb jelenetekben veszek részt, bár a kritikusok egyszer-kétszer megjegyezték. Érdekes, hogy Sinkovits Imrétől, Tábori Nóritól ezt nem kérték számon, pedig ugyanabban a jelenetben játszottam, a Viszket a hátam címűben. Szép volt minden, így volt jó, ahogy volt. Úgy érzem, eljátszottam mindent.

Szombathy Gyula: – Itt sokkal kedvesebbek, közvetlenebbek az emberek. Nyugodtabb az élet Fotó: Pesthy Márton

- Ez egyfajta lezárása a pályának? Van még szinkron, rádió?

- Tavaly még elvállaltam a Csak színház és más semmi című sorozatot, amit a Thália Színházban forgattak és hamarosan a televízió mutat be, a nézők az elmúlt évben láthatták az első évadot. A rá- diókabaréban már nem veszek részt. Annyit utaztam életemben, elég volt. Itt laktam Almádiban, de Pesten játszottam, nehéz volt este tíz órakor beülni az autóba és hazajönni. Volt egy lakásom az operaház mellett, onnan átmentem a Tháliába, napközben kimentem a szinkronba, forgattam a filmeket, mesejátékokat.

- Miért költözött Balatonalmádiba?

- Ez egy hosszú felkészülés. Negyven évvel ezelőtt kezdtünk Almádiba járni. Lejöttünk üdülni minden nyáron két-három hetet. Nagyon megtetszett a város. Múltak az évek, gondoltam, ha vége lesz a pályának, akkor lehetne itt élni. Fokozatosan érkeztünk. Először volt egy nyaraló, aztán télen is le lehetett jönni, majd egy nagyobb lakás, kicsi ház, aztán azt vettem észre, hogy itt vagyok.

Nekem mindig mennem kellett, mindig tanulnom, mindig egyedül voltam egy pesti vagy vidéki szállodai szobában, távol a családtól. Ezt egyedül nem lehetett végigcsinálni, ez kétemberes dolog. Ahhoz, hogy az ember az általa vélt színvonalat, kondíciót tartani tudja, kellett egy társ, egy feleség a háttérben. Közben nagyok lettek a gyerekek, az unokák is.

- Jól érzik itt magukat? Ismerik önöket?

- Hogyne ismernének! Sokat járok Veszprémbe is. Mindent végigjártunk, az állatkerttől kezdve a koncertekig, kiállításokig.

- Nyilván a színházban is járt.

- Nézőként igen. Itt találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel ötven évvel ezelőtt filmekben, televíziókban, nyári szabadtéri játékokon játszottam, együtt töltöttük a fiatalságunkat. A társulat egy része nem volt ismeretlen.

- A mostani csak egy egyszeri alkalom?

- Úgy tűnik. Nagyon élvezem a játékot, aranyos a társulat. És az is jó, hogy Veszprém közel van Almádihoz. Természetes dolog, hogy egy idő után féltem már a hosszú úttól, de az is természetes, hogy egy idő után minden szakmában eljön az a pillanat, hogy az ember megnézi, mit szeretne, mit lehet még elérni. Megalkuvás nélkül, hogy még bírja is.

- Van még olyan szerep, amit szívesen eljátszana?

- Nincs. Én mindent el- játszottam. Persze, hogy az ember fejében megfordul, hogy hátha még ezt vagy azt, de fel kell tudni mérni az embernek az erejét, agyi képességét.

- Ereje van még.

- Igen, úgy néz ki. Salamon Béla bácsitól hallottam egyszer azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, mi van még hátra. Ő mesélte a történetet. Kérdeztem a szabómat: csináltassak még magamnak télikabátot? Művész úr, csináltasson, válaszolta a szabó, csak ne túl drága anyagból. Az embernek tudomásul kell venni, hogy elmúltak az évek, és lehetőleg úgy kellene visszatekinteni a pályára, hogy szép volt, jó volt, és ne teherként élje meg az ember, hogy abba kell hagynia. Azt nem szeretném megélni, hogy a színpadon elfelejtem a szöveget, vagy nem tudom fizikailag megoldani a szerepet.

- Szavaiból úgy hallom, elégedett.

- Mindent meg is tettem érte. Gondoltam arra, ha egyszer megérem az öregkort, nem fogok kuncsorogni. Most nagyon jó, hogy többet vagyok az emberek között. Mikor reggeltől estig dolgoztam, azt sem tudtam, hogyan kell egy bankban, hivatalban vagy üzletben valamit elintézni. Most tudom.

- Felismerik önt?

- Ó, azzal semmi baj nincs. Itt is, Pesten is felismernek. Itt sokkal kedvesebbek, közvetlenebbek az emberek. Segítőkészebbek. Nyugodtabb az élet. Van időm gondolkozni, feldolgozni a régi emlékeket.

- Mivel foglalkozik még?

- Reggeltől estig csinálok valamit, kevés a huszonnégy óra. Rendszerezem azokat a dolgaimat, amikben szerepeltem, a felvételeket mind eltettem. Így jó, ahogy van. Most úgy érzem, hogy ezt még el tudom játszani, de nem akarom, hogy azt érezzem, teher vagyok másoknak, a színháznak. Nincs semmi hiányérzetem.