Akadémiai Ifjúsági Díjat kapott Domokos Mariann

A szerző az 1840-es évek végétől az 1870-es évek elejéig terjedő időszakra vonatkozóan dolgozta fel a magyar népmesék gyűjtésének, átalakításának és kiadásának történetét. Domokos Mariann, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet fiatal kutatója, akinek a tanulmánya könyv alakban is megjelent a közelmúltban.

A kiadvány részletesen bemutatja a hazai intézményes népmeseszöveg-gyűjtés kezdeteit, és képet ad a népmesének a magyar népköltészetben elfoglalt helyéről is.

Fotó: Fiáth Miklós

Domokos Mariann szerint a szóbeliséggel szemben a népmese leírt, szükségszerűen bizonyos szövegalakító eljárásokon keresztülment formáját az európai mesegyűjtési gyakorlatban a tizenkilencedik században hozták létre. Egyik első modellje a Grimm testvérek gyűjteménye volt, amelyre a könyvmese fogalmát használja a folklorisztika.

Ekkor még nem a szöveghű rögzítés volt a cél, hanem a romantika jegyében egy ideális, nemzeti és népi szöveget kívántak megalkotni. „A könyvmese tehát nem népmese, de annak akar látszani” - idézte Nagy Ilona folklorista definícióját a kutató. A magyar népmesék összegyűjtésének gondolatát Erdélyi János vetette fel, a Kisfaludy Társaság pedig 1843-ban felkarolta a javaslatot. Noha már a kezdetektől fogva deklarálták a hiteles, népinek tekintett népköltési szövegek gyűjtését, ez természetesen nem lehetett azonos a hang szerinti hűségű szövegrögzítéssel, ami a huszadik századtól vált módszertani elvárássá és szakmai gyakorlattá.

Mint azt Domokos Mariann elmondta, a 19. század hazai népmesegyűjtésének históriáját vizsgálva fő törekvése az volt, hogy a mesekutatás kanonikus történetét - Erdélyi János, Kriza János, Arany László és Gyulai Pál folklorisztikailag meghatározó munkásságát - újabb adatokkal egészítse ki, illetve rámutasson eddig kevéssé vizsgált összefüggésekre.

A tanulmánykötet részletesen bemutatja a korszak több kiemelkedő mesegyűjtőjének munkásságát, néhány név szerint ismert mesemondót, valamint a magyar folklór legnagyobb antológiasorozatának, a Magyar Népköltési Gyűjtemény 1872-ben megjelent első kötetének keletkezéstörténetét. A sok korabeli forrást használó - jogot is végzett - szerző kitér egy ritkán tárgyalt, de izgalmas problémára, a gyűjtő és a mesemondó szerzői jogára is. „Az eredetiség és a szerzőség minősítése a folklóralkotásokat tekintve eltér az irodalmi alkotásokétól. Meghatározása azonban a mai napig nem tisztázott, így amikor alapvetően az eredeti jellegű művet oltalmazza a szerzői jogi törvény, akkor a folklór pontos jogi értelmezése hiányában csak nagyon nehezen lehet a jogszabályt a gyakorlatra vetíteni” - mondta a kutató, aki konkrét vitás jogeseteket is ismertet a könyvében.

A szerző a történeti szövegfolklorisztika szűkebb területén belül további kutatási irányokat is megfontolásra ajánl. Egyelőre feltáratlan például a népköltészet és a ponyvamese, vagyis az olcsó, széles körben terjesztett, a mesékre jellemző cselekményeket tartalmazó nyomtatványok kapcsolata a tizenkilencedik században.