Zámbó Attila képzőművész eldobott tárgyakból alkot maradandót

– Törökbálintról két éve költöztünk Csopakra feleségemmel, Krisztával és lányommal, Biankával. Korábban Balatonfüreden volt egy kisebb telkünk, sokat lejártunk oda, kiszakadni egy kicsit a budapesti rohanásból. Lassan annyira elmélyült a Balaton iránti szerelem, hogy nem halaszthattuk tovább az új életmód kialakítását. Eleinte nem Csopak volt a cél, hanem egy olyan ingatlan, amely ideális a mostani életvitelünkhöz. Olyat kerestünk, amely tágas, alkalmas művészeti alkotótevékenységre és kiállításra, nyugodt környék, és közel van a Balaton. Képzőművész vagyok. Fiatalkorom úgy alakult, hogy nem tanultam iskolában a szakmát, hanem autodidakta módon. Így kicsit nehezebb, amíg az ember rátalál a saját stílusára. Erős egyéniségeknél sokszor még gátló tényező is lehet az iskola. Csopakon hasonló tevékenységet folytatunk, mint előző lakhelyünkön. Amolyan művészcsalád vagyunk. A feleségem kerámiákat készít – régebben oktatta is –, de néha az ecsetet is a kezébe veszi, és fest. A lányunk inkább irodalmi berkekben érzi otthonosan magát. Én festek, szobrokat és kerámiatárgyakat is készítek – kezdi a bemutatkozást Zámbó Attila.

Közben körbevezet a galériában, és megmutatja, hogy éppen mit alkot. PET-palackokból készít színes műtárgyakat. Bevallom, első látásra furcsállottam, mert nem hétköznapi alkotásokról van szó.

A galéria ötlete régebbi dolog. Ezt mindenképpen a házban szerették volna megoldani. Két szobát használnak erre a célra. Egyikben a saját munkái találhatók, a másikban vendégművészek állítanak ki. Attila tisztában van vele, hogy a falun kívül, a szőlők és nyaralók között ez nem a legideálisabb, vagy talán egyáltalán nem az. De vallja, hogy ettől lesz különös, úgymond „balatoni”. Nem a bevált sablon szerint szeretné működtetni, hanem ahogy az egyéniségéhez passzol. A lényeg nem a képekkel való kereskedés, hanem az, hogy ezen a helyen jelen legyen a kortárs képzőművészet, és nem is akármilyen színvonalon.

Attila sokat dolgozik hulladék anyagokkal, magyarul kimondva szeméttel. A kidobottat, a kisemmizettet néhány éve fedezte fel mint alapanyagot. Ebben volt egy kis kényszer is. A vásznak és festékek nagyon drágák, nem mindig futja rá, de a művész nem állhat meg, létszükséglete az alkotás. Felfedezte, hogy a kidobott agyagokban (hullámkarton, deszkadarabok, műanyag flakonok) rengeteg lehetőség rejlik egy képzőművész számára.

A galéria új, még nem hosszú a kiállítók listája. Ez olyan dolog, ami folyamatos építkezést kíván. Hogy jól működjön, kellenek hozzá a művészek, akik szívesen kiállítanak, kell az érdeklődő közönség, akik nem restek eljönni, és kell Attila lelkesedése, ami mindezt összehangolja.