Gyümölcsfába oltva ott az élet

Úton az őriszentpéteri Bognár vendéglőbe, a Randevú helyszínére, az időjárás barátságtalan arcát mutatja. A nyár első napján, délidőhöz közelítve plusz 11 fok van, csapkod az eső, sűvít a szél. Ám ez sem ronthatja el beszélgetőpartnerem, Szarvas József színművész kedvét, hiszen jó hírrel érkezett második otthonába, az Őrségbe.  Éppen most volt az Üvegtigris című film sajtótájékoztatója, folytatódik a történet - mondja, s a produkcióra terelődik a szó. A vendéglő  hangulatos szegletében foglalunk helyet.

- Már az első rész után várható volt, hogy jön a második, mert össznépivé lett a siker. Az viszont mindannyiunkat meglepett, hogy ilyen rövid idő alatt kultfilmmé nőtte ki magát az Üvegtigris. Hogy miért? Talán, mert érzékeli a néző, hogy ez a történet róla szól, ő az igazi hőse,  nincs benne kritikai él. Fontos az is, hogy a történetben szereplő emberek egymással szolidárisak. Tehát én ezt a filmet minden mozzanatban hitelesnek érzem. S a harmadik rész, amely most jön majd, egyfajta kikövetelés volt a nézők részéről. Rudolf Péterék nem gondolkodtak kényszersorozatban, nem jöttek ki könyvvel vagy mással: nyilvánvalóvá vált, hogy ez a gondolat folyatható...

Közbevetem, hogy azért az is nagyot emelt a filmen, hogy jó színészek alkotnak egy szeretnivaló csapatot.  Mindenki hozta a maga figuráját, de úgy, hogy az tényleg emlékezetes maradt. Mi több, közmondások is születtek, hogy csak az Izi rájder, öcsémet említsük.

- Igen, az is benne van a történetben, hogy a vidámat, a populárisat lehet másképpen, igényesebben is elkészíteni, majd tálalni. Vagyis a közkedveltség nem szükségszerűen hat a minőség ellenében, megtalálható az arany középút. Valami ilyesmi esett meg az Üvegtigrissel is. Amit  a jelenséggel kapcsolatban piros cerúzával húznék alá, az a közösség és a hitelesség.

Itt megállunk egy sóhajtásnyira, rendelünk.  Mi mást is kérhetnénk indításként,  mint vargányalevest. A második fogást még meggondoljuk, de a harmadikat már tudjuk: tökös-mákos rétes. Megjegyzem, hogy sokan tudnak már Szarvas József  viszákiságáról. Arról is, hogy  sok mindent tett a faluért, önzetlenül. Egyre többen kíváncsiak az általa létrehozott  pajtaszínházi bemutatókra, kiállításokra vagy más programokra. Ez felnőttkorának férfias teljesítménye,  pontosítva  egyik teljesítménye. Hiszen ott van még a Nemzeti Színház, a kulturális közélet, a film és sok minden más. No meg mindezek előzménye, a gyerekkor.

- Debrecenben születtem, gyerekkorom Hortobágy-Kónyán telt tíz esztendeig, aztán 1968-ban költöztünk át egy másik tanyaközpontba, Ebesre.  Aztán a cívisvárosban szakmunkásképzőt jártam ki, hentes és mészáros szakon... Beiratkoztam egy szakközépbe, megszerzendő az érettségit. Amíg  ezek mentek, a színjátszás közelébe keveredtem: először segédszínészként, aztán énekkari tagként. De ha valaki megkérdi  tő- lem ma, hogy akartam-e színész lenni, azt mondanám neki: akart a fene...  Eszembe sem jutott.

De ha innen visszanézek, akkor azt látom, hogy a kisgyermek eleve erre készült. Benne volt ez az ösztönökben, a zsigerekben, a génekben. Már Kónyán énekeltem színpadon, tangóharmonika kíséretében. Aztán Ebesen előfordult, hogy egy farakáson állva szavaltam, vagy vicceket meséltem társaimnak. De úgy, hogy azt sem tudtam, mi az a színház. Hogy ez egy szakma, amiből  meg is lehet élni... Amikor erre rájöttem, már régen a színházban dolgoztam, sőt felvettek a főiskolára.

Pörög az ifjúkori időív: Debrecenben a Csokonai Színházhoz kerül segédszínészként Szarvas József. Aztán mint pályára alkalmatlant eltanácsolják,  de megmarad énekkari tagsága.  Sikerül letenni  az érettségit, jön a színművészeti főiskola, majd a Vígszínház, kerek tíz esztendeig. Szabó István, az Oscar-díjas Mephisto rendezője az egyik filmes tanára. Nem felhőtlen kettejük viszonya.

- Úgy éreztem, nem szeret. Sokat is piszkált. Mondtam a nejemnek; lehet, hogy jó színész leszek, de filmben nem fogok szerepelni, az biztos. Mit ad az ég, a Hanussenben kaptam meg az első szerepemet, vagyis Szabó egyik emlékezetes filmjében. Két napot forgattam. Rá következő tavasszal Pistától kaptam egy levelet, amelyben megköszöni a filmben való részvételt. Örül neki, írja, számít rám a jövőben is. De  a mostani filmből a jelenetemet kihúzza. Mondom a nejemnek: na látod!

Ásványvízzel és sörrel koccintunk és döntünk a főételről: vargányás csirkemell, valamint klasszikus harcsapaprikás. Gyorsan kihozzák, elmerülünk a kulináris élvezetekben. Jóska tovább gombolyítja a filmes szálat.

- Aztán persze csak jött a film. Lányi András Új földesúr című munkájában játszottam el az első főszerepet. Aztán már megszámolni sem tudom mondja.  Azért megpróbáljuk: Zimmer Feri, amely végül elhozta Viszákra, vagy a Bizarr románc Zsigmond Dezső rendezésében. Hasutasok Szőke Andrással, az Üvegtigris, vagy Gothár Péter A részleg című, emlékezetes mozija.

- Soha nem volt mindegy számomra, hogy mi mentén történik a szakmai igazság és a hitelesség keresése. Jancsó, Sára, Szabó  vagy Sándor Pali - a legjobbakkal dolgozhattam együtt. Ez azért nagy muníciót adott - mondja.

A színház sem maradt ki a pályaívből. Emigránsok, Oidipusz, Dühöngő ifjúság, Dandin György - széles a skála. Jelzi, hogy a tehetség sohasem egypólusú. Adódik a kérdés: mit jelent egy olyan, a társadalmi problémákra, közösségi lét rezdüléseire érzékeny művésznek, mint Szarvas József, a Nemzeti Színház?

- Kevés dologra vagyok annyira büszke, mint a Nemzetire. Arra, hogy az életem  részévé lett. Amikor a Nemzeti Színház fölépült, imádkoztam, hogy abban játszhassak. Aztán Szikora fölhívott és azt mondta: Jóska, szeretném, ha te lennél az Ember tragédiájában Ádám. Szomorú, de akkor civil kurázsi kellett a Nemzeti Színház megnyitásához. A szakma 2002-ig sokféle díjjal ismert el, azután már nem. Mert úgy döntöttem, hogy az addigi gondolati struktúrából kilépek. És beléptem egy olyanba  2002-ben, amiről még magam sem tudtam, hova fut ki. Aztán ezt az épülést, ennek eredményét  úgy neveztük el, hogy nemzeti kultúra. Nem politikai lépést tettem, hanem a dolgomat, s nem intellektuális döntést hoztam, hanem zsigerit. Annyiban, hogy a nemzeti kultúrához való tartozás elsősorban zsigeri. Az anyanyelv például nem döntés kérdése, hanem adottság, azt kapjuk. Ennek kicsúcsosodása volt, amikor Viszákon tűnődtem az akkor még rozzant kis pajtában: mit tudok én hozzátenni ehhez a közösséghez? Mit tudok én idehozni, amit elfogadnak, befogadnak, ami nem ráerőszakolás?

A művész picit eltűnődik. Aztán a faluról kezdünk el beszélgetni, meg az emberekről és persze a közösségről. A nagyobb közösségről is, az Őrségről, amelyet szerinte soha nem fog belepni a fű. Egyszerűen azért, mert van elég ereje a megmaradáshoz. Itt megemlítődnek olyan szellemi bástyák és védművek, mint a Sülyi Péter alapította Teleház, vagy legújabban a Rátóti Zoltán irányításával megvalósult templom Magyarföldön. De itt van Horváth János festőművész Szalafőről, és itt vannak a magyarszombatfai fazekasok és más alkotók. Viszákon pedig a Tündérkert.

- A tájjal kezdődött minden, nekem pedig megtetszett ez a viszáki, őrségi táj. És a helyi közösség: mit tudok én hozzáadni az ittenihez? Beindult a fantázia, ennek lett aztán tárgyiasult következménye a pajta. Majd az abban megvalósuló programok, hosszú távú értékek, mint a Tündérkert. Nos, ez utóbbinak a gyökere és előzménye Kovács Gyula Pórszombatról. Ő ott erdész, a Kárpát-medence gyümölcsös értékeivel, hagyatékával  foglalkozik. Megértettem általa, hogy egy olyan kis  közösség, mint  esetünkben Viszák,  mekkora gyümölcshagyatékkal, ezen keresztül pedig hagyománnyal bír, rendelkezik. De ha nem figyelünk oda, akkor ezt a kulturális hagyatékát elveszítheti...

De miért szívügye ez egy fővárosi művésznek?

- Az a közeg, közösség, szocializáció, amelyből én jöttem, az semmi mást nem termelt, mint ábrándokat, vágyat és hiányt, reménykedést.  Ebes, Kónya: ide voltak  kitelepítve az őrségi emberek, és én gyerekként, bár ott éltem, erről semmit sem tudtam! A kitelepítéssel mint fogalommal  csak negyvenévesen találkoztam. Hiány: érzed, de nem tudsz róla. Viszákon értettem meg, hogy ami hiányzik, az  itt van. Tündérkert: gyümölcsös, génbank. Azt jelenti, hogy a gyümölcs - mint hagyaték -  elmentendő,  továbbadandó. Honos őrségi és honos viszáki fajtákat rejt.

Viszáki fajták? Ennyire elemire szedhető a génbank?

- Korábban minden községnek, minden portának megvolt  a  saját  gyümölcsfája, kertje, állománya, pálinkája. Nem volt két egyforma pálinka a faluban. Lehetett például tudni,  hogy egy bizonyos körtefa hogyan került át Viszákról Őrimagyarósdra.  Ha valaki  átnősült a másik faluba, rendszerint  elmentette ollója által az ő kedvelt gyümölcsfáját...

Amikor elbúcsúzunk, elfog valami különleges, simogató érzés. Az ember akkor tapasztalja ezt, amikor kedvére való közösségre talál. Amelyet építhet, amelyből építkezhet.