Hatszáz vers a Balatonról

Az ő emlékét örökítette meg a költő a Régholt emberek című fejezet első versében. Pécsvárady László tanító nagyapja megörökölte a birtokot, melyre egy kis nyaralót épített a múlt század elején. Itt töltötte a költő családja a nyári időszakot. A balatoni strandélet mellett fontosabb volt a szőlővel való foglalkozás, ami a családnak komoly jövedelemkiegészítést jelentett.

Laci bácsi gyerekkorában legszívesebben a szőlőműves, egyszerű emberek között tartózkodott, hallgatta beszédüket, leste munkájukat. Itt szerette meg a szőlészettel való foglalkozást, verseiben is megemlékezik a napszámosokról, földművesekről.

– Mindig a szegény embert néztem. Utólag visszagondolva ez volt az első impulzus arra, hogy verseket kezdjek el írni. A mai napig szívesen emlékszem vissza Szabó bácsira, aki 300 forintot kapott egy évben, és egy hektó bort a tiszteletes úrtól, akinek a vincellére volt. Mindig ott voltam mellette, néztem, hogy dolgozik a három és fél kilós kapával. Kiakasztott egy ócska tarisznyát, abban volt másfél liter bor, azt egy nap alatt el is fogyasztotta. Egyszer mondta nekem, hogy igyak én is, kóstolgassam. Mi tagadás, ezek után úgy vitt haza Szabó bácsi, egy kicsit kótyagos lettem. A metszést Őry bácsitól tanultam meg, mert az is nagyon érdekelt. A parasztok nagy részének még nem volt metszőollója, hanem fenőkéssel dolgoztak. Ezek az impulzusok kötnek a mai napig Csopakhoz – emlékszik vissza meghatódottan Pécsvárady Laszló, akin látszik, hogy a mai napig szívesen őrzi az emlékeiben a régmúltat.

Laci bácsi fél lábbal született, biciklivel megtanult járni. Édesapja mindenre megtanította. Úszni, korcsolyázni, sokat kirándultak, rengeteget mesélt neki a régmúltról. Minden bizonnyal a mesélőkedvet tőle örökölte. Ugyanakkor a régi fürdőélet is nyomot hagyott benne, elő is vesz egy régi fotót, melyen ő van a barátaival. Sajnos közülük már egy sem él, de ez talán valahol érthető, hiszen Laci bácsi márciusban töltötte be 93. életévét.

A szőlő, a Balaton, az itteni mediterrán növények, a környezetében dolgozó emberek egész életét meghatározó élménnyé és tapasztalattá váltak. Minden versén átsüt Csopak, a benne élő emberek szeretete, tisztelete, a rajongása a Balatonért, a tájra jellemző növények dicsérete és az értékes történelmi, építészeti emlékek, tárgyak megbecsülése. Nem véletlenül jelentette meg az önkormányzat Csodás Csopak – Egykor volt Csopak verseskötetét, melyet a települési értéktár helyi értékévé felvette.

De kanyarodjunk vissza a régmúltba! A háború utolsó szakasza itt érte a családot. Erről emlékezik a Szomorú emlékek fejezetben. Utána négy évet töltött Csopakon. Ekkor került ismeretségbe a falu fiataljaival, részt vett életükben.

Pécsvárady László törvényszéki bíró Budapesten kezdett el dolgozni, de szülei végképp Csopakon maradtak, miután édesapját nyugdíjazták, majd a nyugdíját elvonták, így a kis szőlő lett szűkös megélhetési forrásuk. Ekkor kétlaki életet élt, dolgozott a fővárosban, de szinte minden szabad idejét Csopakon töltötte szőlőműveléssel, hogy szüleinek segítsen, így még jobban összeforrott a településsel. Lelkesedett az új eszmékért, de bizalmatlanság vette körül munkahelyén, a bíróságon. Az enyhülés időszakában végül elismerték munkáját, így ment nyugdíjba, és leköltözött Csopakra, meghalt szülei lakásába.

A szőlő egy részét eladták, de a megmaradt részt ma is maga műveli feleségével. Csopak iránti szeretetét átadja fiának és unokáinak, akik gyakran járnak le a településre, őket is magával ragadta az a miliő, amely a községre jellemző. Laci bácsi mintegy hatszáz verset írt a Balatonról, Csopakról, a magyar királyokról. A mai napig termékeny író, amikor ihletet kap, előveszi az írógépet, és verseket ír.