Megállás nélkül hajszolni valamit – Fenyvesi Ottó költővel beszélgettünk

Vajdaság, Veszprém, Lovas. Egy felettébb kalandos életút eddigi állomásai. Felidézné néhány fontos pillanatát?

– A Vajdaság a szülőföldem. Mohol-Gunarason, egy kétezer fős színmagyar faluban születtem. Meghatározó gyerekkori élmény volt a hatalmas bácskai síkság: tele tanyákkal, búza-, kukorica-, napraforgó- és kenderföldekkel. Nagyszüleim, mindkét ágon, bácskai parasztok. Voltak saját földjeik, állataik, éjjel-nappal szorgalmasan dolgoztak. Ötéves koromban Topolyára költöztünk, ott jártam magyar iskolába, gimnáziumba. Anyám kitartásának köszönhetően Újvidékre kerültem egyetemre, ahol magyar nyelvet és irodalmat tanultam.

Diplomatémám a Cholnoky testvérek munkássága volt, innen az érdeklődés Veszprém iránt. Dolgoztam tévés újságíróként, lemezlovasként és irodalmi szerkesztőként. Első verseskönyvem 1978-ban jelent meg. Majd egy évig katona voltam Macedóniában (az akkori jugoszláv–albán határszakaszon). Jugoszlávia felbomlásakor, a szerb–horvát háború kitörése után, 1991. november 6-án hagytam el Újvidéket, ahol feleségemmel és gyermekeimmel éltünk. Egy kisebb hollandiai kitérő után úgy döntöttünk, hogy Veszprémben fogunk élni. Különböző lapoknak voltam munkatársa, igazgattam a tapolcai és a várpalotai tévét, majd 2002-ben az MTA veszprémi bizottságának lettem a szervezőtitkára. Tavaly vonultam nyugdíjba. 2015 őszén költöztünk Lovasra. Azt szoktam mondani, hogy nekem ott van az otthonom és a hazám, ahol a könyveim és a bakelitlemezeim körülvesznek. Nekem a Vajdaság a fiatalságot, a csa­lád­alapítást és az Új Symposion folyóiratot jelentette. Veszprém az egzisztenciális bizonytalanságok, a gyereknevelés és a kemény munka korszaka volt, Lovas pedig – remélem – a megnyugvás és az életem tapasztalatainak nagy összegzése lesz. Az ember számára otthont jelent az a tér, ahol egy bizonyos időn keresztül élt, amelyhez hozzászokott, és amelyből tulajdon láthatatlan, belső énje árad. Számomra a családom, a barátaim világa, az a társadalmi és intellektuális környezet, amelyben élek, a foglalkozásom, a munkahelyem jelenti az otthont, de otthonom a magyar nyelv, a magyar világfelfogás, a magyar történelmi tapasztalat, a bátorság és a gyávaság magyar megnyilvánulásai. Nekem a magyar nyelv jelenti a hazát. 37 évig a határon túl éltem, büszke voltam származásomra, neveltetésemre, közösségem szokásaira és műveltségemre. Nagyon jól kijöttem egy másik ország multikulturális valóságával is.

Milyen volt a szellemi, kulturális, művészeti élet és közeg Jugoszláviában és ezen belül a Vajdaságban?

– Akit érdekel, az erre hosszabb választ kaphat a Halott vajdaságiakat olvasva című kötetemben, de azt most nem részletezném, most röviden egy Mészöly Miklós-idézettel felelnék. Mészöly frappánsan összefoglalta az ottani helyzetet egy 1971-ben feleségének, Polcz Alaine-nek írt levelében: „Mindenkivel találkoztam, megelőzendő a sértődéseket. Izgalmas mozgásban van itt minden, egy teljesen új típusú (Svájchoz hasonló) államszerkezet kialakulása érlelődik, az egyes köztársaságoknak teljes autonómiája (külön alkotmány stb.) van, s ebben a Vajdaságnak is új perspektívái lehetnek. Irigylésre méltó szabadság, kötetlenség a tervezésben, kísérletezésben – egészen más nyelvet beszélnek, mint mi.”

Milyen áramlatok és mely művészek hatottak önre akkoriban? És most?

– Gimnazistaként Juhász Ferenc és Nagy László költészete hatott rám, majd később jött a nagy kaland, az Új Sym­posion folyóirat, amelynek 1974 és 1983 között oszlopos tagja voltam. Mestereim Tolnai Ottó és Domonkos István (délvidéki magyar alkotók) voltak, de nagyon hatottak rám délszláv költők (Tomaž Šalamun és Branko Maleš) is. Vég nélkül sorolhatnám a neveket, írókat, festőket, zenekarokat: Blaise Cendrars, Arthur Rimbaud, Samuel Beckett, Charles Bukowski, Robert Rauschenberg, Joseph Beuys, Csontváry Kosztka Tivadar, Cholnoky Viktor, Kassák Lajos, Tandori Dezső, a Led Zeppelin és a Ramones együttes, David Bowie, Patti Smith, Tom ­Waits és sokan mások. Imádom a gyimesi és a palatkai magyar népzenét is.

Hogyan kapcsolódik alkotásaiban és életében a költészet és a zene? És persze a képzőművészet.

– Gimnazistaként (1969–1973) inkább a képzőművészet érdekelt jobban. Azt is mondhatnám, hogy a képzőművészet és a zene felől érkeztem az irodalomba. A hetvenes és a nyolcvanas években a művészetek valamiféle kohézióban éltek, s igen nagy hatással voltak egymásra, gondoljunk csak a filmszerű montázs és a videóklipek dinamikájára, a lüktető és dübörgő zenékre, a széttöredezett szövegekre, szabadversekre és regényfolyamokra. Ebből az összművészeti, multimediális „korszellemből” próbáltam felépíteni az irodalmi műveimet és a kollázsaimat, mert minden nemzedéknek a lehető legsajátosabbat kell kihoznia magából, írja a Hagakure, a szamurájok kódexe: „Állítólag amit a kor szellemének hívnak, soha nem tér vissza. Ez a szellem nyomtalanul elvész, amint a kor tovatűnik. Éppen ezért hiába szeretné visszafordítani valaki az idő kerekét száz évvel vagy többel, nem teheti meg. Ezért a lehető legjobbat kell kihozni minden nemzedékből.”

A napokban Veszprémben előadást tartott Hamvas Béla szerb fordítójáról. Mi az ő jelentősége számunkra?

– Sava Babić (1934–2012) egy szerb író és műfordító volt, akinek a születését a Szabadka melletti Palicson jegyezték be. A szülei Herce­govinából érkeztek Bácskába, ő 1941-ben magyar iskolában kezdte az első osztályt, majd különböző intézményekben dolgozott Szabadkán, Újvidéken és Belgrádban. Óriási fegyverténynek tartom, hogy az 1993–1994-es tanévben a Belgrádi Egyetemen magyar nyelv és irodalom tanszéket alapított, amelynek nyugdíjba vonulásáig tanszékvezetője volt. Élete során 14 kötete jelent meg, de 23 fiókban maradt, kiadóra várt. Ami számunkra lényeges: magyar irodalmi műveket (klasszikusokat és kortársakat) fordított szerbre. 75 fordításkötet fűződik a nevéhez, ami hihetetlen, magánszorgalomból 50 kiadatlan művet is lefordított. Amikor megalakult 1999-ben Balatonfüreden a Magyar Fordítóház, állandó látogatója lett, rendületlenül fordított. Hamvas Bélának az összes művét lefordította szerb nyelvre, még a kéziratban lévőket is. Nagyon nagy rajongója volt Hamvasnak. Sava Babićnak köszönhetjük a Hamvas-kultusz kialakítását a délszláv kultúrában. Babić halála után, 2013-ban Balatonfüred önkormányzata felkért, hogy állítsak össze egy könyvet az ő emlékére. Ennek a kötetnek az előszavában írta Szőcs Géza: „Ma már tudjuk, hogy húsz kormány, negyven egyetem, nyolcvan tanszék és háromezer csereprogram sem tud előállítani egyetlen Sava Babićot se.” Nagyon szerette a magyar kultúrát, kívülről jött emberként segített saját énképünket megerősíteni, kollektív személyiségünket felépíteni, segített újragondolni létmagyarázatainkat.

Megjelent a Vár Ucca Műhely című folyóirat legújabb száma. Mit emelne ki belőle, természetesen a teljesség igénye nélkül?

– A Vár Ucca Műhely (VUM) irodalmi-művészeti folyóirat első száma 2000-ben jelent meg. A minap jelent meg a 71. és a 72. szám. Arra törekedtünk mindig, hogy az irodalom és a művészet valamiféle szerves egységet képezzen. Ezért a 71. számban például Somody Péter festőművész képei láthatók, és olvasható benne Hegyeshalmi Lászlónak a kiállítás megnyitóján elhangzott beszéde. Az aktuális verseken, prózákon és a recenziókon kívül Németh István Péter tanulmányt írt a 100 éve született Mészöly Miklósról, Ács Anna pedig a modern magyar Anakreónról, Endrődi Sándorról értekezik. A VUM 72. számában négy tanulmány szerepel: a kortárs magyar költészet tapasztalatmintáiról, Sziveri János költői műveiről, Rubin Szilárd tapolcai éveiről és regényeiről. Valamint a 20. század ellenkulturális jelenségeiről is van egy dolgozat.

A napokban megjelenik egy új verseskötete is, a Paloznak overdrive. Mit jelent a cím?

– Ez a verseskötetem az elmúlt négy-öt évben írt költeményeimet tartalmazza. Amióta Lovason lakunk, sokat sétálok, kerékpározom a régi római úton, amely egykoron Aquincumot és Rómát kötötte össze. A címadó vers a woods­tocki rockerek (Canned Heat) és a paloznaki szőlőhegyen megrendezett dzsesszpikniken fellépő „diszkóegyüttesek” (például Earth, Wind and Fire) közötti életszemlélet kibékíthetetlenségéről, ellentétéről szól, valamint konkrétan arról, hogy defektet kapott a biciklim, és tolom haza, Paloznakról Lovasra. Maga az overdrive szó annyit jelent: hajszolni valamit. Ugyanakkor olyan jelentése is van, hogy az elektromos gitár hangját nagyon eltorzítjuk.

Nyilván figyelemmel kíséri a volt Jugoszláviában zajló politikai, kulturális eseményeket. Miként látja a helyzetet? Hogyan látja, puskaporos hordó még a Balkán?

– A Balkán továbbra is nagyon bonyolult hely. Egy vérrel áztatott fekete félsziget, ahol uralkodókat, államférfiakat öltek még a 20. században is, gyakoriak az erőfitogtató háborúk, a gyilkosságok, Európa legnyomasztóbb álmainak, rémálmainak helyszíne. A Balkán feneketlen kút, elhanyagolt hátsó kert. Előszeretettel nevezik lőporos hordónak a nacionalisták és a vérbosszúra szomjazó törzsek ivadékai miatt. Szlovénia és Horvátország (Jugoszlávia két leggazdagabb köztársasága) 1990 körül torkig volt már a szegény és agresszív szerbekkel, akik továbbra is szerették volna őket kizsákmányolni. A szlovének és horvátok hirtelen felfedezték elfelejtett katolikus, közép-európai, sőt, Habsburg-identitásukat, és kiváltak a délszláv föderációból. Az oroszbarát szerbek pedig erőszakos etnikai tisztogatásokba kezdtek Boszniában és Koszovóban. Persze a horvátok, az albánok és a bosnyákok is. Az 1999-es NATO-bombázások után a szerbek egyelőre meghátráltak. Egyetlen hadizsákmányuk maradt, a Vajdaság, ahol a délvidéki magyarok száma drasztikusan megcsappant. A 2018-ban írt balkáni útinaplómban a következő következtetésre jutottam: „A Balkánon nagyobb kanállal esznek, de inkább kézzel, erősebb italokat isznak, főleg pálinkát, hangosabban nevetnek, előbb ütnek, még előbb szúrnak, és sietve távoznak, ha bajba keverednek.”

Miket olvas mostanában?

– Kedvenc íróim munkáira vagyok leginkább kíváncsi. Név szerint: Bodor Ádám, Oravecz Imre, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád, Ferdinandy György. A fiatalabb nemzedék tagjai közül például Nemes Z. Márió, Sopotnik Zoltán, Pollágh Péter, Laczkor Gábor, Orcsik Roland, Sándor Zoltán alkotásaira figyelek, mert olykor számomra is inspirálóak a szövegeik.

Mik a tervei a közeljövőben?

– A közeljövőben befejezem a balkáni útinaplómat, de folyamatosan dolgozom egy Veszprémmel kapcsolatos könyvön is, amely helyi történetekről és személyekről fog szólni. Egy sajátos enciklopédia a számomra fontos, sorsdöntő, különös személyekről és eseményekről.

Fenyvesi Ottó 1954-ben született a volt Jugoszlávia területén található Mohol-Gunarason. Az édesapja kovácsmester, míg az édesanyja (a nagy múltú Balassa család leszármazottja) varrónő volt. A testvére, Erika jelenleg a horvátországi Rijekában él. Általános iskolába és gimnáziumba Bácskatopolyán járt, majd az újvidéki egyetem bölcsészkarán tanult. Újvidéken folyóirat-szerkesztő, rádióban lemezlovas, irodalmi műsorok és ifjúsági hetilap rockzenei rovatának szerkesztője volt. 1991 őszén települt át Magyarországra, majd különböző újságoknak és televízióknak lett a munkatársa és vezetője. A Veszprémben megjelenő Vár Ucca Műhely folyóirat főszerkesztője.

18 évig volt az MTA Észak-dunántúli Regionális Központjának titkára. Feleségével, Gabriellával 1982-ben kötöttek házasságot, két gyermekük született: Áron (38 éves), a Budapesten élő művészettörténész és Noémi (35), aki Zürichben pszichológus. Az elmúlt évtizedekben számos elismerésben részesült, így átvehette például a Magyar Ezüst Érdemkeresztet (2012), a Cholnoky-díjat (2017) és a József Attila-díjat (2015) is. Írásait nyolc nyelvre fordították le. Volt egyéni kiállítása Újvidéken, Budapesten, Szegeden és Chicagóban is.