Nevem Neo – és egyéb látnivalók

Október 23.

A Kis Októberi Forradalom (ahogyan Petri György nevezte egy versében, még a véresből gulyássá szelídült kommunizmus alatt) évfordulója. Minden évben megnézek néhány archív felvételt a pesti srácokról és lányokról. Én hús-vér, valóságos hőseim.

Október 24.

Persze ki tudja, mi a valóság, és mióta tart, illetve nem tart. Könnyen lehetséges, hogy valamiféle szimulációban élünk, elemek vagyunk egy ismeretlen gépezetben, egy virtuális valóság termékei. Isten hozott a Mátrixban. A nevem Neo, ő pedig itt mellettem Trinity. Kövesd a nyulat. Nick Bostrom svéd filozófus három tétele szerint, melyek közül legalább az egyiknek igaznak kell lennie. Egy. Minden emberihez hasonló civilizáció az univerzumban kihal, mielőtt elérne arra a fejlettségi szintre, hogy szimulálni tudná a valóságot. Kettő. Amennyiben bármelyik civilizáció mégis elérné ezt a fejlettségi szintet, közülük egy sem akar ilyen szimulációkat gyártani. Három.

A fejlett civilizációk több szimulációt is képesek futtatni, ami azt jelenti, hogy sokkal több szimulált világ létezik, mint valódi. Bostrom úgy véli, hogy mindhárom állítás elképzelhető, ám hajlik rá, hogy a harmadik jár legközelebb az igazsághoz. Rizwan Virk számítógéptudós ebből kiindulva és mindezt kibontva arra a következtetésre jutott, könnyen elképzelhető, hogy a valóság nem létezik. Vagy nézzük a világ egyik leghíresebb macskáját, a Schrödingerét. A képzeletbeli macskát elhelyezzük egy dobozban egy kis radioaktív anyag, valamint egy Geiger–Müller-számláló társaságában.

Az anyagban egy atom egy óra alatt vagy lebomlik, vagy nem, ezek valószínűsége egyenlő. Amennyiben lebomlik, az érzékelő mérges gázt szabadít fel, és a macska meghal. Ez pedig ahhoz vezet, hogy a macska egészen addig ugyanolyan valószínűséggel él vagy hal, míg meg nem tudjuk, hogy mi a helyzet. Na szóval, a lényeg az, sanszosan egy báb, jobb esetben egy többé-kevésbé markáns karakter vagyunk egy ismeretlen bábjátékos művében. Mindenesetre ha létezem, ha nem, addig is, míg el nem jutok technológiai fejlettségem azon fokára, ahol már saját valóságot teremthetek, most felszedem a maradék céklát és karalábét, mert azokból elég fejletteket teremtettünk a Jóisten hathatós közreműködésével. Már amennyiben, ugye.

Október 25.

Délután van, de már generálsötét, a teljesen felesleges órapiszkálgatás okán és miatt. Nemrég tántorogtam ki kedvenc mozimból, a tapolcaiból, ahol már negyedik napja napi két filmet nézek, merthogy Mozinet Filmnapok voltak, pompás kis válogatással különféle nagy fesztiválokat megjárt alkotásokból. Két revelációval.

Az egyik egy norvég dokumentumfilm, a Gunda. Fekete-fehér, nincs dialógus, sem narráció, sem zene, de még ember sem, és egy anyakoca mindennapjairól szól. Minden együtt van tehát ahhoz, hogy tömegek zarándokoljanak majd a mozikba. A film képi világa egyszerűen lenyűgöző, az üzenet egyértelmű, a megfogalmazás kifinomult, a hatás mégsem marad el. Az egyik producer Joaquin Phoenix, mindannyiunk Jokere és ­Johnny Cashe, és a jelek szerint a földön élő mintegy egymilliárd sertés szószólója. Súlyos morális kérdések sora vetődik fel ugyanis, jelesül az állatok kizsákmányolása és kínzása kapcsán.

Több tucat jó karmapont az alkotóknak.

A másik egy ausztrál film, az Amíg tart a nyár. Ha az ember a munkájának és az érdeklődési körének köszönhetően évtizedeken át évi több száz filmet néz meg, hajlamos, ha nem is belefásulni, de mindenesetre azt gondolni, hogy nagy meglepetések már nem érhetik. Nos, de. Az Amíg tart a nyár ugyanis remekmű. Minden kockája. Minden rezdülése. És mindenkinek látnia kellene. Egy (számomra) teljesen ismeretlen rendező, teljesen ismeretlen, zseniális színészek, tökéletes forgatókönyv, vágás és zene, és a végén olyan, de olyan katarzis, hogy a fal adja a másikat. Egy love story, halálosan beteg lánnyal elég ingoványos talaj és felület, de esetünkben nincs megingás, giccshatár és kegyelem. Tökéletes.

Október 27.

Esténként egy-egy Sziveri János-vers, A szélherceg (Kertész Imre Intézet, 2020) című kötetből. Utasi Erzsébet küldte, köszönet érte. Közben ,,tán alkonyodik – a pára, mint reszelék”. Magam Sziveriről nem sokat tudtam, az Új-Sym­póban olvastam néhány versét, míg aztán jóval később Fenyvesi Ottó és Molnár Sándor a kezembe nem nyomott egy adagot, hála nékik érte. Gyanítom, hogy a fiatalon elhunyt vajdasági költő méltó elhelyezése a magyar nyelvű irodalomban nem véletlenül késik, ha csak a halála óta eltelt időt nézzük, legalább harminc éve. Komoly része lehet benne a minden korban veszélyes ,,törésig radikális” morálnak (a nyájból az önérzet olykor kimarta), amelyet következetesen képviselt. Ettől persze éppenséggel lehetett volna nem ennyire jó költő is. De az volt.