Vérmes lepkepár

Jótékonyan bizsergető érzés oszlatta testi fáradtságomat, a lelkemet pedig derűre hangolta.

Egyszer csak a szomszéd kertből, a nyírfánk lelógó ágai közül két vérmes lepke röppent a füves területünk fölé. Méretre és színre teljesen megegyeztek. Közepes nagyságú, a narancsnál kissé sötétebb sárga pillangók voltak. Olyanok, amilyeneket én még sohasem láttam. Sem a természetben, sem a lendvai lepkemúzeumban. Szüntelenül inzultálták, űzték egymást. Hol az egyik, hol a másik tapadt fajtársára. Reményem szerint nem féltékenység, irigység és nem is bosszú vagy más negatív tulajdonság miatt, hanem inkább kölcsönös tiszteletből, szeretetből, sőt, szerelemből ajnározták egymást. Viharzó szárnyalásuk olyan volt, mintha nánikavirágok szirmait szaggatta és kavarta volna örvénylő szél. Hol az egyik, hol a másik pilléé volt a vezénylő-vezérlő szerep. Közben kissé lejjebb süllyedtek, de rögtön az eredetinél is magasabbra szökkentek. Néha annyira belefeledkeztek egymásba, hogy ütemet tévesztettek. Ilyenkor centiméterekre eltértek egymástól, de sürgősen újra összekapaszkodtak.

A lepkék szeszélyes tánca nem csillapult. És nem távoztak a látókörömből. Emlékezetem szerint ekkora pillangóhűségre korábban sohasem volt példa. Ellenkezőre annál inkább. Nem véletlen, hogy édes anyanyelvünkben ez utóbbi megnevezés a csapodárság szinonimája is.

De oktalanul ne emeljünk vádat! A közélet telis-tele vele, itt azonban a természetről villantottunk fel egy képet. Amely engem, a megfáradt embert pihentetett. Elítélés helyett én inkább hálával tartozom a lepkék látványáért, amely az 1920-as évben Simonyifalván született Simonyi Imre költőnk Megyünk ketten című, gyönyörű versét juttatta eszembe. Sok nagyszerű poétánk közt alig van, aki igazabbul és szebben fogalmazott két fél, a férfi és a nő intim és szent kapcsolatáról, a szerelemről. Helyhiány miatt a nyolc darab négysoros versszakból csupán az utolsó két sor idézésére van lehetőség, amely azonban igéző felhívás lehet a költemény teljes megismerésére:

„Tépjük egymást vad örömmel,

védjük egymást tíz körömmel.”

Márkus Zoltán