A boldogság csupán múló délibáb

Pedig boldogan jöttem hazafele a buszon, Veszprémből, öröm-SMS-eket pötyögve Páromnak, Fiaimnak, Barátoknak, mert letettem megint egy nyelvvizsgát. A sokadikat, de Ő a legkisebb-legfrissebb, hát persze, hogy a siker örömmámorában úszva utaztam haza. Mondom, szürke, egyszerű, dolgos hétköznap volt. Én a napot láttam mindenütt, és végtelen boldog voltam.

Felhőtlen örömöm úgy Kislőd után egy "lépéssel" ért véget. Mert én, elvetemült, nézegettem is. Köszöntem a fáknak, újságoltam örömöm a bokroknak, még a jelzőtáblák is mosolyogtak rám... Szenilitás? Nem! Életöröm, boldogság. De mondom, Kislőd után légbuborékként elszállt, eltűnt, s megjelent helyette az elképedés, az összerezzenés, a hitetlenség...

Igen, oly rég láttam ilyet. Na, jó, ha a Húsvét régnek mondható. Igen: kivert-kitett kutya látványa szorította el szívemet, gyorsította fel lélegzetem... Egy gyönyörű golden retriwer ült méltóságteljesen, "Várlak, türelmesen"-pózban. Füleit hegyezte, minden kocsit szemével követett, de méltóságteljes, kecses üléséből nem mozdult. Tipikus ülés. Tipikus tekintet. Tipikus "várlak"-póz.

Buszunk kíméletlenül robogott tovább, eszmélni alig volt időm. Kábán, kalapáló szívvel és könnybe lábadt szemekkel szálltam le. És ezek nem az öröm könnyei voltak. A szégyené. Hogy én is azok közé tartozom, akik embernek mondják magukat... miközben ők nem mások, emberek az embertelenségben. Továbbmegyek: ők a két lábon járó embertelenség. A kép kísért, szúr, fáj, nem hagy nyugodni.

Aki a hűséges kutyussal ezt megtette, valószínű, jól van, megszabadulván nem kívánt terhétől .Tudod mit, ismeretlen? Kívánom, egyszer te is vedd fel a "Várlak"-pózt. Tudod mit? Vedd fel mindörökké!

VCZA