Kevin a sarkkörön túl

Először azt hittem, álmodom, de ahogy közeledett a kiutazás napja, kezdtem hinni, hogy tényleg én vagyok az, aki elrepülhetek Finnországba. Mivel én egy nyolcgyermekes nagy család 5. gyermeke vagyok, még sohasem voltam külföldön, és repülőn sem ültem még, úgyhogy nagyon izgultam, milyen is lesz ez az első utam. Készítettünk a családdal közösen egy kukoricacsuhéból készült virágcsendéletet Rovaniemi városnak, köszönetképpen ezért a csodálatos utazásért.

Március 18-án végre elérkezett az indulás napja. Édesanyámmal együtt ültünk repülőre, mivel ő is elkísért a hosszú útra. Mindig kíváncsi voltam, milyenek lehetnek a felhők felülről, a repülőből most végre megláthattam.

Rovaniemiben a reptéren már várt minket egy kedves magyar hölgy, Anita, aki végig velünk volt, ő tolmácsolt nekünk. Este egy előkelő étteremben vacsoráztunk, ahol találkoztunk azzal a bácsival, aki az önkormányzat képviseletében jött, és átadtuk neki a képet. Nagyon örült neki, és értékelte, hogy saját kezűleg készítettük. Mi is kaptunk tőle ajándékot, anya egy szép könyvet, én pedig egy nagy doboz Legót. El sem tudom mondani, mennyire örültem neki.

A vacsora is nagyon fincsi volt, én kaviárt és lazacot ettem, anya pedig rénszarvashusit. Az elkövetkező két nap olyan volt, mint a mesében. Mintha csak álmodnám az egészet, és nem is velem történt volna. Szombaton voltunk egy rénszarvasfarmon, ahol hóesésben mentünk egy kört az erdőben a rénszarvasszánon.

Utána beültünk teázni egy lappföldi fakunyhóba. Érdekes volt, hogy az erdei rénszarvasok szabadon jönnek-mennek, nem félnek az emberektől. A szán is furcsa volt számomra, mert nem volt ülőke bent, hanem az aljára volt terítve egy rénszarvasbőr, és arra kellett ülni. Ezután elmentünk a Mikulás-városba. Itt minden meseszép volt. A Mikulás házában láttuk a nagy órát is, amivel az időt állítja le. Ide, a Télapóhoz mindenki ingyen, belépő nélkül bemehet! Mellette van egy külön épületben a postahivatal, ahová a sok-sok levél érkezik a világ minden tájáról.

Természetesen Magyarországról is. Külön kis fiókja van minden országnak, és a kis manók rakják a helyükre a leveleket. A Télapó nagyon kedves volt velünk, és még emlékezett rám, hiszen ő adta át személyesen decemberben a nyereményemet.

Ez az egész Mikulás-város nagyon hangulatos kis mesebeli hely. Derékig érő, nagy hó van mindenhol, jégcsúszdák a kis házak között, szól a zene, és manók az eladók. Ebéd után bementünk egy olyan jégbárba, ahol minden, még a pult is, az asztalok, székek, minden jégből volt. Minden asztalon volt egy jégszobor. Innen mentünk a jégcsúszdaparkba, ahol olyan nagy gumikba kellett ülni és csúszni, mint nálunk a vízicsúszda-parkban.

Az egyik ajándékboltos házacskában volt felfestve az északi sarkkört jelző csík. Persze ráálltam, így már elmondhatom, hogy én már jártam az északi sarkkörön túl is. Itt láttunk egy magyar színekben pompázó karácsonyfát is.

Nagyon jó érzés volt számomra, hogy ilyen messze a hazánktól, ezek az emberek ismeretlenül is segíteni szeretnének a bajba jutott magyar embereken. Az iszapkárosultaknak gyűjtöttek adományt a magyar karácsonyfánál. Este megkóstolhattuk a nemzeti ételeik egyikét, a "rizses kenyérkéket", mellyel Anita vendégelt meg bennünket otthonában. Vasárnap délelőtt elmentünk a múzeumba. Nagyon érdekes volt, egy csomó mindent megtudtam az ott élő emberekről, állatokról, szokásokról. Sok mindent meg lehetett fogni, kipróbálni, csak fotózni nem lehetett. Láttunk az egyik teremben egy kisfilmet az északi fényről és a természetről. Nagyon szép volt.

Ezután ismét visszamentünk Mikulásvárosba, ahol hómotorozhattam. Ez olyan, mint egy motor, csak sítalpakon jár. Nagyon élveztem. Először én vezettem egyedül egy kisebb gépet, aztán a tulajdonos elvitt egy nagy motorral az erdőbe. Hihetetlenül szép volt. Délután megvettük az édességeket a testvéreimnek, aztán még elmentünk megnézni a nagy favágóhidat. Rámentünk a befagyott folyóra, és onnan fényképeztünk. Visszafele alig tudtunk felmászni a nagy hóban, minden lépésnél besüllyedt a lábunk alatt a hó. Aztán megnéztük még a síelőket, és a legészakibb  Mekiben vacsoráztunk.

Sajnos nagyon gyorsan elment ez a pár nap, még nagyon szívesen maradtam volna. De az vigasztal, hogy egy életre szóló élményt kaptam, megismerhettem egy oly távoli, északi nép életét, kultúráját, állatvilágát, szokásait. Ha majd felnőtt leszek, és megtehetem, szeretnék még ide visszajönni, mert itt mindenki nagyon kedvesen fogadott és szívesen láttak. Úgy döntöttem,  ezentúl még jobban igyekszem  a tanulásban, hisz én vagyok az élő példa arra, hogy egy hátrányos helyzetű, sokgyerekes  családból is el lehet érni olyan célokat, amiről azt gondolnánk, hogy csak a gazdag emberek tehetik meg.

Tudással, ügyességgel a legmerészebb álmunk is megvalósulhat.

Kiss Kevin,
Gyulafirátót