Mit keresünk mi itt a Donnál?

Került amibe került, az 1920-as években Makótól az Ausztriához csatolt Rusztig csaknem minden városban és községben emeltek emlékművet, hogy az I. világháború hőseire, az ország megtöretésére és a hatalmas veszteségekre emlékeztessenek. A II. világháborút követő mímelt harsányságban alig kerülhetett sor hasonlóra. A rendszerváltás utáni első évek se kegyeleti adósságtörlesztésről, hanem inkább privatizálásról, vagyonról és pénzről szóltak. A fájdalmas mulasztás pótlásának felfokozódása nem annyira központi szándék, mint inkább a növekvő nehézségek hullámverése.

A Napló hasábjain elég sok évfordulón írtam cikket az 1942-43-as doni eseményekről. Amíg erre lehetőség volt, megkérdeztem a túlélőket, és tanulmányoztam a történészek elemzéseit. Most megkísérelem a legfőbb okokat felsorolni, amelyek a szörnyű tragédiához vezettek. Ezúttal is igyekszem a szenvedő szemtanúkra, valamint a hiteles rögzítőkre hagyatkozni.

A legfelkészültebb, legjobban ellátott és legerősebb hadtestekből verbuvált, összesen kilenc hadosztály több mint kétszázezer magyarjának 1942 tavaszától az lett volna a feladata, hogy áttörve a Don folyón, német és más nemzetiségű, de a mienknél kisebb csapatokkal együtt folytassák a harcot a szovjet területek elfoglalásáig. Utólag a történtek ismeretében képtelenségnek tűnő célkitűzés volt ez. Honfitársaink többsége annak idején is annak tartotta. Ne felejtsük: a hadüzenet nélkül támadó és álnok stratégiája miatt megállíthatatlannak tűnő német hadsereg elszenvedte első nagyobb vereségét, és Moszkva alól menekülésre kényszerült.

Hadseregeink közül a negyvenötezer fős Kárpát harccsoport részvétele után most a legütőképesebb erő támadott, melynek élén a legtehetségesebb és legfelkészültebb tábornok, Jány Gusztáv állt. A főtisztek zöme jól képzett volt, a hadnagyocskák nem annyira, a sorállományú és tartalékos altisztek hű parancsteljesítők. A kiskatonák többségéről azonban az egyik lelkiismeretes tiszt (Vécsey ezredes) igen lehangoló, ám valós képet festett. Ma már közszájon terjeng a Don közelébe ért harcosok többségének kétsége, hogy: "Ugyan mit keresünk mi itt?" Mert az bizonyos, hogy nem hazánk határait védték. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy ide kerülésükig hány véres partizántámadást, útviszonyi és más nehézséget kellett elszenvedniük, még inkább hiteles volt az aggodalom.

Tanúskodjon erről egy parányi részlet B. I. frontnaplójából. A szakaszvezető már hét napja nem kapott levelet hazulról, most pedig, miután egyszerre kilenc érkezett, a hét órás szovjet légitámadás miatt egyet se tudott elolvasni. Íme a bejegyzés: "Az éjszakai bombazápor után a legénységen nagyon érződött a szenvedés és félelem, amelyet átéltünk. Alig volt hallható egy szó, mindenki magába roskadt, és gondolkodott, hogy mit is kell még kiállniuk a háború kegyetlen és veszélyes tartama alatt. Azokat az órákat, amelyeken keresztüljutottunk, sohase fogjuk elfelejteni. Ez volt az első eset, amely mindnyájunkat lelki megrázkódtatásba ejtett, vajon meglátjuk-e még szüleinket?"