Újra együtt az osztály

Ilyen alkalmakkor óhatatlanul van az emberben valami félszegség: megismerek-e mindenkit és főleg ők megismernek-e engem? Általában a találkozókat számon tartó népség vagyunk, így az ötéves időtávlat e tekintetben nem jelent túl nagy rizikót, inkább az, hogy a kerek évszám olyanokat is hazacsábít, akivel jószerint az érettségi óta nem találkoztunk. A szokásos örömködés után nekivágtunk a várfeljárónak.

A vár egyetlen utcácskájának közepén árválkodik az alma materünk. Tudomásunk szerint nincs is jelenlegi funkciója, sőt a városvezetésnek sincs erre alternatívája. Mivel csak kívülről szemrevételezhettük diákéveink színhelyét, a szokásos protokolláris osztályfőnöki órára a Szaléziánum különtermében kerülhetett sor. Sajnos tanáraink egy kivételével már az égi katedrán oktatnak, így jelenlegi tiszteletbeli osztályfőnökünk Takács József tanár úr, akit akkori pályakezdőként az osztályukkal vert meg a sors.

A rendhagyó osztályfőnöki órán Pálinkás Vera elnök asszony - a gimnázium öregdiákjainak baráti köre nevében - köszöntött bennünket, tájékoztatást adva a szervezet céljairól és mindennapjairól. Végül valamennyien Arany Matura-emléklapot kaptunk az ötven éve sikerrel abszolvált vizsga emlékére.Az osztályfőnöki órák kihagyhatatlan része a személyes beszámoló, akik rendszeresen jártak a találkozókra, ott az utolsó öt év jelentősebb történéseiről, a notórius hiányzók a hosszabb életszakasz dolgairól számoltak be. Az asztal körül ülők, a főmérnök és a főorvos, a vállalatvezető és a vállalkozó, a honvéd ezredes, az óvónő és a köztisztviselő időközben főállású nagypapákká és nagymamákká változtak, unokáik és családtagjaik szeme fényeivé.

Beszámolóikból is ez tükröződött, sorsukkal megbékélt, kiegyensúlyozott szeniorok taglalták életük folyását. Azt nem merném állítani, hogy az évek során bölcsebbek lettünk, mégis valami emelkedettség volt tapasztalható, talán köszönhetően a kerek évszám kicsit nyomasztó érzésének is. A személyes történések mellett sokunk azt is kifejezte, hogy mit adott neki tudásban, emberségben, tisztességben a középiskolánk, amihez bátran vissza lehetett nyúlni életünk során. Ragaszkodva hagyományainkhoz, a rendhagyó osztályfőnöki órát Berki Emília főorvos asszony gyönyörű versmondása zárta.

A várból visszatérőben az emlékezés virágait helyeztük el volt iskolánk kapujában.Közkívánatra színhelyül egy paloznaki, panorámás pincét választottunk, ahol magunk vagyunk háborítatlanul. A megközelítéshez az ötven éve maturáltak zsebében ott lapult az okostelefon, benne a tetthely GPS-koordinátáival. Korunkbeli vendéglátónk fogadóitallal várt bennünket, amiből az autodidakta arácsi szőlősgazda a tájra jellemző rizling íz- és illatjegyeit vélte felfedezni.A főszervezőnk, Bálintné Soltész Márta által megrendelt cateringszolgálat óramű pontossággal megjelent. Persze a feszélyezettség, kivagyiság felnőtt korunkban sem volt jellemző a csapatra, seperc alatt visszatértek bece- és gúnyneveink.

Gasztronómiai utazásunk fénypontja egy veszprémi cukrászda tulajdonosnőjének ünnepi kollekciója volt. Kálózy Klára asszony munkatársai kitettek magukért, zserbók, habos sütemények, sósak és édesek nem sokáig kellették magukat. Ellazulva, mint a jóllakott óvodások sütkéreztünk a napfényben, néha évődve, néha komolyra fordítva a szót próbáltuk bepótolni, kicserélni élményeinket, érzéseinket.Emlékezetes összejövetelünk volt, köszönjük, Veszprém, köszönjük, Lovassy.

Dr. Flink Ferenc