Végleg elment Tatár Antal

Felesége, Magdolna az elmúlt szombaton sírta el magát, amikor a helyi járatról leszállva találkoztunk. Évtizedes szokásban kivettem a kezéből a méretes cekkert  nem tudva, hogy abban most nem a hétvégi bevásárlást hozza haza.

A kórházból érkezett. Sápadtan sütött a délelőtti nap, a palotai szél csak tapintattal karcolt. Festőnek tetsző világ.
Életének hetvenhatodik esztendejében csendben, végleg megpihent Tatár Antal. Amit nem tudott a piktúráról, azzal nem is érdemes foglalkozni. Amit nem látott meg Várpalotáról, amit nem festett meg erről a városról, környékéről, az nem biztos, hogy fontos. Tudott szemével és ecsetével nagyokat kirándulni a környékre, de imádta a Balatont is  a Balaton már Tóni bátyánkat imádja.

Egy lépcsőházban éltünk, Tatár Antal a negyediken, nekem a második jutott. De ennél ő sokkal magasabbra ért. Vitte magával, őrizte alkotásaiban a palotai piktúra hagyományát, amit Nagy Gyulától és Mórocz Miklóstól tanult. Jó iskola volt ám az, de mennyire jó! Majd ott mozdult a palotai alkotók valamennyi közösségében. Kopogtatott egyszer, nyissam meg a kiállítását. Amikor már anno a tizediket ajánlottam, kacsintottunk egymásra  véletlenül sem olcsó rutinból, hanem mert pontosan értettük mi, palotaiak: mit akar az ecset? Mindig szépen festett. Nem tudom, lehet-e okosan festeni, de ha lehet, akkor úgy is. Tájat, csendéletet, portrét.
Halk szavakkal szólt a beszédben, illő színekkel a formákhoz, hogy most hangosan hiányozzon.

Ármás János,
Várpalota