2018. 01. 29. 06:30 | [email protected]

Az írott szó akkor már semmit sem ért. Hiába „garantálta” az antant a fegyverszüneti vonalak sérthetetlenségét, a román és csehszlovák csapatok fütyültek rá, nyomultak egyre Magyarország belseje felé. 1919-et írtunk. Károlyi Mihály kormánya került minden konfliktust (az Erdély elcsatolását követelő románoknak még készségesen vagonokat is biztosított Gyulafehér­várra) – meg aztán nem is lett volna kikkel megállítani az idegen katonákat. Linder Béla hadügyminiszter akkorra már kimondta: „Soha többé katonát nem akarok látni!” Ha azon a januáron Balassagyarmat lakói is ugyanabba a letargiába süllyednek, mint a történelmi Magyarország többi városa, akkor a település ma Balážové Ďarmoty néven szerepel a térképen…

De nem így történt.

A Csehszlovákiához „önként” csatlakozni kívánó palóc fővárosba január közepén vonultak be a hódítók. Elfoglalták a hivatalokat, átvették a közigazgatást, a magyar feliratokat leszerelték, sőt azonnal elrendelték a szlovák nyelv kötelező használatát. A zömében magyarok lakta város népe azonban másképp gondolkodott. Előkerültek az elrejtett fegyverek. Vasutasok, postások, tanárok, diákok, frontról hazatért katonák szálltak szembe az idegenekkel.

Három nap alatt elkergették a betolakodókat.

Január 29-ének estéjére Balassagyarmat összes középületén újra magyar zászló lengett. Ma rájuk, a Legbátrabb Város hőseire emlékezünk.

Vajha minden elszakított magyar vidéken sarkára állt volna a nép…

Hozzászólások