Levél a Mennyországba

Drága nagymamám! Bárcsak újra foghatnám két, munkában, harcban megráncosodott kezedet. Azokat, amelyek annyit dolgoztak a családomért és értem. Bárcsak újra hallhatnám szépen csengő hangodat és nevetésedet. Emlékszem, még utolsó napjaid egyikén magadhoz hívtál és a fülembe súgtad ezt a mondatot: „Maradj mellette, mert ő a legjobb dolog, ami az életedben történhet veled.” Aznap este még visszaemlékeztünk a gyermekkoromra.

Azokra a szép pillanatokra, amikor először csináltál nekem vizes-cukros, vagy vajas-kakaós kenyeret. Amikor először mentünk el ketten dolgozni. Amikor kiskoromban együtt mentünk ki a mezőre legeltetni. És ami legfontosabb: kedvenc ünnepedre, a karácsonyra. Azt mondtad nekem, hogy meg szeretnéd élni a karácsonyt. Így hát anyával november 29-én állítottuk fel neked a karácsonyfát és ajándékoztunk. Nekem a legnagyobb ajándék az volt, hogy még egyszer utoljára láthattalak mosolyogni. Aznap délután megtörtént, amire soha senki nem tud felkészülni.

Én adtam neked az utolsó búcsúcsókot, aztán karjaim között végleg elaludtál. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy egy jobb helyen vagy. Oly sokan írtak, festettek, énekeltek e helyről. Csakis szép lehet. A béke és nyugalom szigete, az „Örök Paradicsom”. Oda jut minden jó reményű, dolgos, kedves ember. Te is ott vagy már. Nehéz volt beletörődni, hogy elmentél, hogy nem vagy köztünk, de tudom, ez egyrészt emberi gyarlóság (pedig hidd el, cseppet sem irigyellek azért, mert ott vagy), másrészt az itt maradók szívet tépő fájdalma.

Egy nyugtat csupán: hogy már nem fáj neked semmi, és hogy a két pici csillagomra vigyázol odafenn. Az élet nagylelkűsége, hogy Te ott voltál nekem az első pillanattól kezdve és én megfogadtam, hogy ott leszek veled az utolsó pillanatig. Megtettem, drága Mama, megtettem. Szívemben őrizlek, s kérlek, fentről, óvó angyalomként terelgesd lépteim. Mindörökké…