Veisz János aikidomester bármelyik harcművészeti ágat jó szívvel ajánlja

Lassan 30 éve lesz, hogy János egy keszthelyi edzőtáborban látta Tamura Nobujosi aikido-nagymestert, és a japán sensei élete meghatározó tanítója lett. Az akkor 58 éves, 50 kilós kis ember a hatalmas magyar harcosokat úgy dobta el maga körül, mint ahogy a szél fújja a faleveleket. Döbbenetes élmény volt – meséli a Naplónak Veisz János.

Ön talált rá, vagy az aikido talált rá önre?

– Aikidoklubunk 1991-ben alakult Ajkán, és azóta folyamatosan aikidózom. 2002-ben költöztem Veszprémbe, amikor nyitottam egy klubot itt is. Budapesten jártam szakközépiskolába még a ’80-as években, és már akkor találkoztam egy aikidokönyvecskével, ami dobásokról, kéztekergetésekről szólt. Nagyon egzotikusnak tűnt; fehér felső, fekete nadrág, ám ekkor még nem aikidoedzésre mentem, hanem kungfuzni, de bennem maradt valamiért az aikido iránti vonzalom. Aztán amikor Ajkán egy fiatalember aikidocsoportot indított, azonnal becsatlakoztam, és azóta is művelem ezt a stílust. Vallom, hogy amikor egy-egy harcművészeti ág gyakorlója eljut egy bizonyos szintig, akkor jó kitekinteni, körbenézni.

Ön merre tekingetett?

– Budapesten taekwondóztam és kungfuztam, most pedig nagyon erősen érdekel az orosz systema, ami egy katonai harci rendszer. Érzésem szerint ennek is az a lényege, hogy miként lehet harci helyzetből minél gyorsabban kikeveredni, épségben hazajutni.

Lehet ilyen itthon?

– Szerintem adódhat olyan krízishelyzet, ahol egy átlagembernek is szüksége lehet arra, hogy megóvja magát, családját, környezetét.

Az aikido nem foglalkozik ilyen jellegű védekezéssel?

– Dehogynem, az aikidóban is van ilyen, az aikido szellemisége arról szól, hogy az agresszort lehetőség szerint nem törjük apró darabokra, hanem saját energiáját önmaga ellen fordítva győzzük le.

Mi van akkor, ha behódolok, ha megrettenek?

– Ilyenkor a legrosszabb megoldás, ha megdermed az ember, mert akkor ki vagyunk szolgáltatva. Ezt a harcművészetek tanulmányozzák, így az aikido is.

Nagyon sokan megmártóztak, mártóznak, de kevesen maradnak évtizedekre a távol-keleti harcművészetek gyakorlói között: önnek sikerült. Mi a titok?

– Van egy nagymester, úgy hívják, hogy Kassai Lajos, aki lovasíjász és harcművész. Ő azt mondta egyszer, hogy az embereknek nagyon kis rétege az, aki a harcművészetekkel foglalkozik bárhol a világon. Nem mindenki lehet és nem mindenkinek kell harcos szellemiséggel születnie. A harcos nem feltétlenül egy kigyúrt, nagydarab ember. Egy tunéziai túlélőtábor tagjaként azt láttam, hogy a nagy, erős fiúk sorra hullottak ki. Vallom, hogy nem elsősorban a testalkat miatt harcos valaki, hanem sokkal inkább a lelki beállítottság a fontos. És nem attól harcos valaki, mert verekedős, hanem mert annak születik, esetleg azzá érik, nagyon sok munkával harcossá lehet válni, ha élvezi a kemény edzéseket. Azt, hogy ezredszer is beledöngölik a tatamiba, várja, hogy csinálhassa számolatlanul a harci technikákat, várja az ütéseket, a rúgásokat. Mondom: vagy erre születik valaki, vagy nem, de ez egyáltalán nem baj. Ám aki nem, az is belekóstolhat mindebbe. Edzéseimen azt szoktam mondani a tanítványaimnak: az oroszlán a szúnyoggal nem foglalkozik! Számomra ez azt jelenti, hogy a sok edzésnek, a harci szituációk készségszintű gyakorlásának következtében egy például utcán történő támadás esetén ne az agresszor lénye, akarata befolyásoljon minket, hiszen ő számunkra olyan, mint oroszlánnak a szúnyog, aki csíp és kellemetlen, de nekünk kell eldönteni, hogy lecsapjuk vagy csak elhessegetjük. Mindehhez természetesen szükséges az edzéseken kialakuló magabiztosság megtapasztalása. Tanítványaimnak ezt a szemléletet, szellemiséget igyekszem átadni.

Akkor ez az ön veszprémi aikidoklubjára is igaz?

– Igen. Több száz tanítványom volt. Jönnek, mennek, tanulják, érdeklődnek, de van egy mag, akik megmaradnak. Én bármelyik harcművészeti ágat jó szívvel ajánlom, hiszen ízlése válogatja, kinek melyik a legszimpatikusabb, én mindegyiket nagyszerűnek tartom. A harcművészetekkel nemcsak a testet fejleszti az ember, hanem a szívét és a lelkét is, ezzel egy picit jobb emberré is tudunk válni.

Viszont ehhez fel kellene állítani a gyerekek nagy részét a kütyük mellől…

– Továbbmegyek! Ne legyünk álszentek, a felnőttek nagy részét is. Nyilván a fotelben ülve, a virtuális játékok világában sokaknak három vagy több életük lehet, és nincs is kedvük lejönni a dojóba izzadni, gyakorolni. Szerintem jót tenne manapság egy kis harci gondolkodás; Veszprémben és a megyében is nagyon jó mesterek dolgoznak, érdemes belekóstolni valamelyik harcművészeti stílusba.