Jegyzet

2018.07.13. 06:30

Irány dél!

Takács Zoltán

Pár másodperccel azután, hogy a horvátok megszerezték Anglia ellen a győztes gólt, lényegében az egész csapat kicsi a rakást játszott a szögletzászlónál. A kupac alján egy ismeretlen (azóta világhírűvé vált) fotós feküdt. Szegény nem tehetett róla, csak a kijelölt helyén kattintgatott gyanútlanul, amikor hirtelen ráesett egy tucatnyi izzadt sportember. Utána persze elnézést kértek tőle a fiúk, kapott pár izzadt férficsókot és ölelést a túláradó örömben. Nem mondom, hogy pontosan ismerem ezt az érzést, de átéltem már valami hasonlót ott a horvát-magyar határon, ahol felnőttem.

Talán ott kezdeném, hogy az első futballal kapcsolatos élményem egy bizonyos Magyarország-Salvador mérkőzés volt, amit apám engedélyével egy letenyei panellakásban tekintettem meg az Uranus típusú fekete-fehér tévékészülékünkön. A képminőség nem volt a legjobb, de élesen emlékszem a tízesre, amit gurítottunk és arra a büszke érzésre is, hogy mi vagyunk a világ legjobb csapata. Aztán ahogy cseperedtem, úgy tört szépen szilánkosra a magyar futballba vetett hitem, mígnem a kilencvenes évekre eljutottam én is oda, hogy a világversenyeken más nemzet válogatottjainak kezdtem drukkolni. Hollandiát vagy éppen Uruguayt én választottam, de Horvátország engem választott.

A kilencvenes években ugyanis Letenye a horvát bevásárlóturizmusból élt, a kisvárosban több volt a horvát rendszámú autó, mint a magyar. Déli szomszédaink habitusa, nyelve, kultúrája beszivárgott a hétköznapokba és teljesen természetessé vált, hogy a helyi kocsmában a kunát is elfogadják, nem csak a forintot. Ahogy az is, hogy kívülről fújtuk a nagy Blažević-csapat összeállítását és mindenki azt várta, hogy mikor jön ki a lépés az Asanović, Prosinečki, Šuker, Boban tengelynek. Aztán jött a 98-as francia vébé és a németek elleni felejthetetlen meccs, amely a művészek és a gépfutball ütközeteként vonult be a mi kis privát határszéli futballtörténelmünkbe.

Mindhárom horvát gól után olyan őrült ünneplés kezdődött, mintha csak Csáktornyán lettünk volna, a határ túloldalán.

Aztán a végén a dudálásba mintha némi fegyverropogás is vegyült volna, ami nem csoda, hiszen alig néhány évvel azelőtt ért véget a háború...

Akkor az elődöntőben a házigazda franciák egy fordulatos meccsen megállították a horvát aranygenerációt. Most a döntő következik, az ellenfél pedig újra Franciaország. Páran eldöntöttük, hogy vasárnap átlépjük a déli határt...

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!