Jegyzet - Az aranytól a rubinig

Igaz, nem központi előírásként, falra akasztott erkölcsi kódexek, bértáblák alapján, hanem a gyermekek nevelésével foglalkozók lelkében, s az őket munkájuk alapján megítélő szűkebb és tágabb környezetük hozzájuk való viszonyulásaiban. Erről azok a pedagógusok tudnak igazán mesélni, akik ezekben a hetekben szerte az országban arany-, gyémánt-, vas- és rubindiplomájukat veszik át, tehát 50, 60, 65, 70 évvel ezelőtt léptek a pedagógiai munka nehéz, de rögös útjára.

A pedagógus abban az időben ott kezdett, ahova helyezték: tanyasi vagy falusi iskolában, aki meg városra került, az igazán kiváltságosnak érezhette magát. És bár a fizetés akkor sem volt sok, tisztes megélhetést nyújtott. Aztán délután, este a kultúrházban tevékenykedhetett a tanító.

A helyiek szeretete, megbecsülése, tisztelete övezte, hosszú életpályája során már azoknak a gyerekeit is nevelte, akik a keze alatt tanultak meg írni, olvasni, számolni. Ezért is emlékeznek tanítványok százai a tanító nénire vagy a tanító bácsira. Ezért halmozzák el szeretetükkel ma is. És ez így van rendjén. Csak remélni lehet, hogy a mai pedagógusnemzedék is generációkon hagyja kézjegyét, és nem veszik el a gyakran változó oktatási, nevelési elvek, törvények sűrűjében.