A tangó hazája

Annyit azért tudtam, hogy nagy ország, közel hárommillió négyzetkilométeres területén 38 millió ember él. A lakosság 85 százaléka európai eredetű, a többi mesztic vagy indián, s döntő többségük keresztény. Szembetűnő, hogy az argentinok Dél-Amerika többi népénél műveltebbnek, másnak, kifinomultabbnak tartják magukat. Az kétségtelen, erőteljesebben érezhető az európai hatás. De hogy ez valóban kedvezőbb-e, nehéz eldönteni. A terület 500 éve történt meghódítása nyomán a hivatalos nyelv a spanyol, de a falvakban sokan beszélik a kymri és egyéb ősi nyelveket is. Fizetőeszközük a peso (100 centavo). Az időeltolódás csupán négy óra, amely kedvező az ide ellátogatónak. Az ország fővárosa a Latin-Amerika Párizsa-ként emlegetett hárommilliónyi Buenos Aires.
A nagy ország, a nagy város sok látnivalóval fogadott. Elég csak a pampákra, az ország középső részét magába foglaló, országnyi, termékeny síkságra (Parana-alföld) gondolni. E területtel vált az ország a világ legnagyobb búza- és kukoricatermelőjévé. De itt élnek Argentína cowboy-hősei, a gauchók (gaucsók) is. A pampákon szétszórt telepü- léseken élnek, dolgoznak ezek a különös lovas pásztorok, térdig érő buggyos nadrágot (bombacha), derekukon és lábuk között csíkos kendőt (chiripa) és fura bőrcsizmát viselve. Állataikat terelve a végtelen síkságon száguldoznak a fel-felbukkanó eukaliptuszfák között. Patagónia irdatlan, kopár vidékén a szél szabadon szárnyal, az ott élők életét keserítve. Csak a gyakran feltűnő tengernyi juh teszi változatossá a rideg tájat.
Errefelé ember és állat harmóniában él. A nehéz sorsú pásztorok kézmozdulatait, szemvillanásait vigyázón figyelik a mindig éber kutyák, s szükség esetén szinte pillanatok alatt összeterelik a rakoncátlan nyájat. Itt és a mocsaras trópusi esőerdős vidékeken a gauchók, de talán az argentinok kedvelt itala a keserű maté tea, amelyet kis száraz dísztök edényből kortyolgatnak szinte a nap minden szakában. Ez az ital állítólag a fizikai és szellemi erőnlétet, a betegségekkel szembeni ellenállást erősíti, és az ottani gyakori vízhiány elviselésében is segít. Hajdan a hajósok a rettegett skorbut betegség (ez bágyadtsággal, izomgyengeséggel járt) megelőzésére iszogatták. Mivel az iható vízért itt is bőven fizetni kellett, nem állhattam meg, hogy e különös itókát ki ne próbáljam.
Talán nem képzelődtem, megnyugtatott, erőt adott és fáradtságom, bágyadtságom tovaszállt. Így aztán az emlékként hazahozott kis dísztök edénykémet, a vele járó réz szívószállal borongós téli estéken gyakran előveszem és iszogatom a bűvös italt, s felidézem a pampák végeláthatatlan messzeségét.
 A hatalmas ország gazdasági állapota, fejlődése hullámzó. Az odalátogató ebből természetesen nem sokat érzékel, esetleg a burjánzó bűnözéssel találkozik vagy maga is ennek szenvedő alanyává válik. Ez különösen igaz az ország közigazgatási, gazdasági és politikai központjára, a fővárosra, Buenos Airesre. A várost még a spanyol telepesek alapították 1536-ban. Korabeli elnevezése földrajzi helyzetére, a hódítás után megjelenő hittérítők szellemiségére, az akkori hajózás kiszolgáltatottságára utalt. Magyarra fordítva így hangzik: A Legszentebb Háromság Városa és Miasszonyunk, a Jó Szelek Szűz Máriája Kikötője. Ez azt is jelezte, hogy a várost a szentháromság vasárnapján alapították. De utalt a spanyol tengerészek védőszentjére, Szűz Máriára is, akitől a kedvező szeleket várták, amire bizony mindig nagy szükségük volt.
A név szükségszerűen alaposan lerövidült. Buenos Aires alapításakor egy volt csupán a kisebb-nagyobb települések között. A 19. század végén azonban rohamosan fejlődött. Kialakult a város központja, az elnöki rezidencia, a Casa Rosada (Rózsaszín Ház), amelyet a Plaza de Mayo tér övez. A város arculata, mérnöki pontossággal kialakított úthálózata és építészete szembetűnő. Ez a metropolis méltán büszkélkedhet a kétszer hatsávos sugárútjával, amely a nevét a függetlenség kikiáltásának 1816. július 9-ei napjáról (Avenidu Nueves de Julio) kapta. Az örökké hömpölygő autóáradat miatt az egyik oldalról a másikra történő átjutás csak több lámpaváltás közepette történhetett.
A legnevesebb színházuk, a Teatro Colón közelében, a sugárút közepén emelkedik a magasba az a grandiózus obeliszk, amelyet 1936-ban, a város alapításának 400. évfordulójára emeltek. Maga az alkotás az ókori római vagy görög diadal-obeliszk építményeire emlékeztet. A város sugárútjaival, templomaival, gazdag múzeumaival, színházaival, meghitt kávéházaival, fényes üzleteivel Párizst idézi az utas emlékezetében. De a nagyváros peremkerületein kívül itt is megbújnak a külvárosi viskók és nyomornegyedek. Ott is emberek élnek, ahol nincs fény és pompa, s az idegennek nem ajánlatos a belépés.
Komor gondolataimból ütemes lépések hangja terelte a figyelmemet az elnöki palotánál napjában többször ismétlődő látványosságra, az ünnepélyes őrségváltásra. Már gyűlt is a kíváncsi tömeg, minden szem az utca végén megjelenő díszőrség közeledtére szegeződött. S csak egyre jöttek, kemény lépésekkel, piros rojtokkal díszített ruhájukban, aranyos süvegükben a tikkasztó melegben. Aztán az ország védőszentje előtt, vezényszavak közepette csattogtak a fényes csizmák, a kivont kardok megvillantak a szikrázó nap fényében. A váltás után az új őrség hosszú időre mozdulatlanná merevedett. Nem zavarta őket a fényképezők villogása és a tömeg sokszor ostoba locsogása.
A sok, alig felidézhető látvány mellett még valami különösen megragadta a figyelmemet. Bármerre jártam, a spanyol eredetű lassú tánc, az argentin tangó hangja végigkísérte utamat. Idősek és fiatalok, saját maguk szórakoztatására, ízlésesen összehajolva, feszes mozdulatok, büszke fejtartások közepette táncolnak boldogan, önfeledten a tereken, utcákon és szórakozóhelyeken. Ilyenkor biztosan feledik a mindennapi gondokat. Én csak irigylem nem mesterkélt életszeretetüket.