Három ország tava

Az autópályán, München előtt már hatalmas tábla jelzi Lindaut. A Bodeni-tavat az osztrák oldalon, Bregenznél érjük el, az út jelentős részét mégis a németeknél tesszük meg. Az osztrák oldalon keveset időzünk, szerencsénk van, a világhírű, nyári ünnepi játékok más időpontban kerülnek megrendezésre, bár turistából nincs hiány, a tömeg kezelhető. Alig pár kilométerre, északra fekszik Lindau, immár a német oldalon. Utóbbiaké a tó legnagyobb, 539 négyzetkilométeres szelete, a maradékon osztoznak a svájciak és az osztrákok.

Lindaut, a szigetre épült várost országút és vasúti töltés köti össze a szárazfölddel, emiatt - meg szépsége okán is - nevezik a svábok Velencéjének. A parton elhelyezkedő rész az újváros, míg a szigeti - az ódon épületekkel - az óváros. Az előbb említett oldalon parkolunk, gyalog haladunk át a hídon. 

A település jelentőségét már az ókorban felismerték, a rómaiak Kr. előtt 15-ben katonavárost létesítettek a szigeten, majd halászok telepedtek le itt. 1275-től több mint fél évezreden át szabad birodalmi város volt, 1803-ban került bajor fennhatóság alá. Az ötszáz év során kifejezett jólétben éltek a helyiek - persze, most sincs okuk panaszra -, többek között a hírnököknek köszönhetően. Az adott időszakban kimondottan újszerűnek számító futárszolgálat Itália és Észak-Európa között szállította a híreket, még inkább növelve a település jelentőségét. Persze, nemcsak információt cseréltek a helyiek, hanem árut is, rengeteg dolgot szállítottak Lindauból Milánóba, ez volt a legrövidebb út Svábföld és Lombardia között. Az újváros manapság fürdőhelyként jelentős, az óvárost műemlékei miatt keresik fel. 

A kikötő bejáratát egyik oldalról a 33 méter magas világítótorony, másikról Bajorország jelképe, egy kőoroszlán őrzi, utóbbit 1803-ban emelték, amikor a város elvesztette szabadságjogait. A ragadozó amúgy ártalmatlan, lévén  a szobrász elfelejtett fogakat vésni neki. A turpisságot csak a hajón érkezők láthatják, lévén a fenevad nem a szárazföldre, hanem a tó túloldalára néz. A régi városfalakból csak a Mangturm maradt meg, ám elvesztését kárpótolja a főtér, amelynek középpontja a Lindavia-kút, valamint a gótikus, régi városháza, amelynek falfestményei káprázatosak.

Utunk Friedrichshafenbe vezet, a várost 1811-ben alapították három kolostor, Reichstadt, Buchhorn és Hofen egyesítésével, hamarosan  fontos közlekedési csomóponttá, ipari várossá fejlődött. A Bauhaus stílusú Zeppelin-múzeumba térünk be, ami közvetlenül a kikötő bejáratánál helyezkedik el. Egy léghajó belső terében sétálgatunk - bár a belső kiképzés, a kárpitozás elegáns -, a mai utasszállító légi járművek ismeretében ez szinte lélekvesztőnek számított. A kikötőben a város történelmi épületei felől érdeklődöm, az egyik helyi lakos kedvesen közli, azokat itt ne keressünk, a második világháborúban egy bomba nullára írta az óvárost. Felfelé pillantva, a kéklő égen egy fehér légi járművön akad meg a szem: turistákkal telepakolt - ami tizenkét kaladvágyót jelent - zeppelin száll a város felett.

Három léghajó üzemel momentán a világban, kettő itt, egyet pedig eladtak Japánnak. Kívánságra készítenek szívesen, körülbelül tízmillió euróért, mai áron mintegy 2,7 milliárd forintért. Nem meglepő, hogy nem tolonganak érte. A Graf Zeppelineket, az óriási, repülő szivarokat a zseniálisnak tartott, Konstanzban született gróf, Ferdinand von Zeppelin találta fel. Az első léghajó - amit Friesdrichshafenben építettek - alácsüngő kabinokkal 1902 júliusában emelkedett először a tó fölé.

Meersburg a következő állomás, innen indul a legtöbb gőzös a déli oldalra. Mi nem hajózunk, sétálgatunk. Németország legjobb állapotban megmaradt középkori városai között emlegetik, a Bodeni-tó legromantikusabb városának is nevezik, a vörös burgundi településének. Itt minden a borászatról szól. Favázas, ódon házak között jutunk el - komoly lépcsők megmászásával - a város felett, egy sziklaszirten magasodó régi várhoz, illetve kastélyhoz, az Altes Schlosshoz, amely valóban az egyik legöregebb az országban, a Meroving-korból származik. A szobák, helyiségek berendezése nagyrészt eredeti, középkori hangulatot idéz, a börtön ablakából is pazar a kilátás, persze, a panoráma ellenére vélhetően nem érezte itt jól magát az idejét hűvösön töltő delikvens.

A hatalmas, négyszögű öreg torony, a Dagobert-torony - a város jelképe - és a homlokfal egy része a többször átépített vár legrégebbi eleme. A mai külsejét a vár 1500-ban kapta, amely sokáig a konstanzi püspökség székhelye volt. Az új kastély, a Neues Schloss a felsővárosban található, építését 1741-ben kezdték, s kilenc éven át tartott. Az impozáns, barokk palota a konstanzi hercegérsekek nyári rezidenciája volt, jelenleg múzeum és komolyzenei koncertek színhelye.

A napot Birnauban zárjuk, a rózsaszínre festett barokk zarándoktemplomban. Magányosan áll a pazarul rendben tartott szőlőskertek közepén.
A falfestményei elsőrangúak, a bazilikából kifele jövet az embernek olyan érzése támad, mintha a tihanyi apátságból lépne ki, ugyanis a látvány hasonló, csak itt nem a Balaton, hanem a Bodeni-tó déli partjára pillanthatunk. A bazilikához közel, a domboldalon található egyik pincészetbe térünk be, ahol gyorsan szembesülünk a ténnyel: nem otthon vagyunk. Ugyanis két deciliter vörösbort 1200 forintnak megfelelő euróért mérnek.