Jóllakott jenkik

Hiába ette magát degeszre az ember, ha kilép az utcára New York Cityben  a városlakók szigorúan megkülönböztetik magukat az államtól, mi több, az igazi New York-inak csak a manhatteniek számítanak, azaz a metropolis egyik kerületében élők. Szóval, az öblök szegélyezte szigeten, ahol mindig huzatban érzi magát az ember, a szél az első lépésnél megkínálja valamilyen vaníliás, csokis fánk illatával, esetleg egy burger hagymás szagával, többnyire pedig kevéssé ismert fűszerekével, merthogy az ott élők imádják a távoli, egzotikus tájak konyháját. Elegáns, öltönyös urak nyargalásznak papírdobozokkal a kezükben, és furcsa pálcikákra ismeretlen nevű, kocka formájú ételeket szúrkálnak, miközben rohannak át az úttesten  még és már a pirosban. 

Talán ezért van az, hogy az ember vagy otthonosan érzi magát az első percben, vagy idegen marad neki a világváros. Miután én szeretem, ha mindig történik valami, bennem NYC, ahogy az utcai árusoknál a baseballsapkák és a számtalan emléktárgyacska hirdeti, kedves helyként él. Nekem tetszik, hogy az elegáns Bugatti-öltönyökhöz fehér sportcipőt húznak a pasik, mert gyalog hamarabb érnek el egy tárgyalásra a délutáni csúcsforgalomban, mint kocsin vagy taxival. Olykor futnak, az pedig Nino Molatti-bőrcsodákban lehetetlen. Ahogy beesnek este a Metropolitanba fél nyolc előtt két perccel, csak úgy, akár kockás ingben vagy pulóverben, merthogy nem villogni akarnak, hanem fantasztikus elő-adást látni. Amit persze a 175 dollárjukért meg is kapnak. 

NYC-ben minden profi módon van megszervezve, vagy nevetségesen amatőr. Ez utóbbit gyerekeknek szeretettel megbocsátják, felnőtteknek soha, ez a jelző ott a szánalmasan érdektelen, unalmas szinonímája. Szóval olyat is láttam, hogy a Waldorf Astoria Szálloda halljában csak azért ücsörögtek meglett emberek, mert egy ismeretlen, alig negyvenkilós, távol-keletinek látszó kislány Chopint zongorázott. Átszellemülten, pontosan, hihetetlen erővel. Én ugyan a filmekből ismert belsőre voltam kíváncsi, de ott ragadtam. Még a recepciósok is pirosra tapsolták a tenyerüket. Azért a vendégek jó része nekiindult az éjszakának, mert dzsessz nélkül nem ér semmit New York.
Külön heti ingyenes programfüzetek segítik őket a választásban. A belépők nem olcsók, harminc dollár körül kezdődnek, viszont a fogyasztásba beszámítanak. Éjfél körül kezdenek szállingózni az emberek, addig színházban vannak, gyermeket altat-nak, tanulnak, dolgoznak, vacsoráznak. Egy rendesebb étteremben az előétel kerül annyiba, mint a zenés klubok belépői. A sorozatok kedvenc szerelmi találkái, mint például a Four Seasons meg sem közelíthetők, csak ha megtalálják az elegáns portások az illető asztalfoglalását. Ezekhez persze hófehér limuzin dukál, amelyek tényleg rendre megállnak a Fifth Avenue sarkán, hogy kilibbenjenek belőle az illatos és elegáns hölgyek. 

Az isteni pedig épp az ebben a városban, hogy a kevésbé elegáns és negyven kilóval többet nyomó néger, bocsánat, afro-amerikai tanárnő ezen mosolyog, majd betér az első éjjel-nappal nyitva tartó boltba, ahol nemcsak bevásárol a családjának, hanem megpakolja a dobozokat vietnami, orosz vagy mexikói ételekkel, amiket azután a kasszánál lemérnek, és tíz dollárért fenségesen jóllakatja gyermekét. Akinek pedig nincs pénze a száztizedik emeleten elkölteni vacsoráját, az kis tálkákban összeállít magának egy menüsort, és az emeleten modern, hangulatos, színes bútorokkal kialakított étteremben barátaival megváltja a világot. Közben még sörért sem kell lemennie, mert frissen csapolhat magának az emeleten. Így persze könnyen érthető az amerikaiak súlytöbblete...

A kultúráé is, hiszen minden múzeum hetente tart egy napot, amikor ingyen tárja ki kapuit. Délelőtt az iskolák hozzák el a gyerekeket, akiknek tanáraik Picasso és Modigliani képeinek árnyékában tartják a rajzórákat. A gyere-kek kapnak festőkötényt, hatalmas, csomagolópapírszerű lapokat, palettás festékeket, és kedvükre alkothatnak. Érdekes, egyiküknek sem jut az eszébe a kiállított képekhez nyúlni, a mesterek gondolatait folytatni. Délután jönnek a kispénzű egyetemisták, este az értelmiségiek és az érdeklődőbb turisták. Akik persze élvezik az építészeti ötleteket is: például a Modern Művé-szetek Múzeumában az ember fölmegy öt emeletet liften, azután szépen alászáll a festészet rejtelmeibe, azaz csigaszerűen körbejárja az épületet  lefelé. Naná, hogy itt is ehet, ha megéhezik, mégpedig menzai árakon.

A szépérzék persze ragadós, a New York-iak jól öltöznek. Egy ismerősöm elmesélte, hogy a középosztálytól lefelé kizárólag árleszállításkor vásárolnak, de akkor három Armani-öltönyt, tíz Karl Langefeld-nyakkendőt a hozzávaló ingekkel. A nők pedig Nina Ricci-kosztümöket és táskákat szereznek be fillérekért, vagyis az eredeti ár tíz százalékáért (ehhez persze gyorsnak és erősnek kell lenni, mert a leggyakoribb méretek négy nap alatt elfogynak, a közelharc olykor kellemetlen).

A harcot nem szeretik NYC-ben, mégis folytatják, most épp az épülő világkereskedelmi központnál. Még nem tudják, milyen magas lesz, majd akkor dől el, mielőtt befejezik, mert ha kell, még egy emeletet ráhúznak, csak az övék legyen az elsőség... Mások pedig tovább tiltakoznak, mert még mindig vannak emberi maradványok, amelyekre építik a tornyot...