Kőrösi Csoma nyomában

Az orientalista Baktay Ervin 1928-ban az általa a világ tetejének nevezett Ladakhban tett utazását gondolatban követtem nyomon. Expedíciója során felkereste az első tibeti– angol szótár megalkotójának, Kőrösi Csoma Sándornak emlékeit a Himalája nehezen megközelíthető völgyeiben, kolostoraiban.

Az egykor Tibethez tartozó, a Himalája és Karakorum vonulatai által határolt Ladakh India legészakibb csücskében található. 2006-ban egy fiatal magyar építész és párja Baktay leírása alapján felkereste azt a palotaerődöt, amely 1823–24- ben a tudós-nyelvész, orientalista kutató Kőrösi Csoma lakhelye volt. Az épületet és benne Csoma szobáját siralmas állapotban találták. Két évvel később már az első önkéntesekből álló csapat a palota megmentésén dolgozott a Zanszkár völgyi kis faluban, Zanglában. Azóta egyre többen segítik a Csoma Szobája Alapítvány munkáját és a 2–3 hónapos ladakhi nyár alatt részt vállalnak az épület helyreállításában.

Tavaly nyáron indultam útnak Indiába, hogy csatlakozzam az önkéntes csapathoz. Indiában az utazás megszervezése is kihívást jelent, de végül több nap alatt, kalandos úton eljutottam Zanglába.

A faluban több család ad szállást az önkénteseknek. A településen él a helyi király is, ez a megnevezés inkább csak névleges és öröklött, de a lakosság körében még van tekintélye és tulajdonába tartozik a palotaerőd is. A ladakhi épületek lapos tetejűek és vályogból készülnek. Télen a nagy hidegben a család egy belső szobába húzódik, tüzet raknak és takarókkal melegszenek. Mosakodásra a ház udvarában emelt kis különálló vályogépítményben volt lehetőség, hordóból locsolhattuk magunkra a hideg vizet. Az étkezések, beszélgetések alkalmával egy nagyobb szobában gyűltünk össze, ami egyben a család nyári élettere. A szőnyegen ültünk, előttünk alacsony kis asztalkák. Reggelire csapatit (indiai lepény) kaptunk zöldségekkel, legtöbbször lencsével, a vacsora is hasonló jellegű volt, csak rizzsel, padlizsánnal, paprikával, ritkán krumplival. Húst nem ettünk és tejterméket is csak ritkán kaptunk, joghurt formájában. A házaknál főként szamarat, törpekecskét tartanak. A jakokat közösen a falutól távoli állattartó telepeken tartják, ahova kijárnak összegyűjteni a száradt jaktrágyát, amit a fában szegény vidéken jó fűtőértéke miatt használnak. Zanglában sok pénzt nem lehetett költeni, a két helyi apró üzletben főleg banánt, üdítőt, csokit és mosószappant vásároltunk. Esténként a fehér, zavaros színű, savanykás ízű házi árpasört, a changot kóstolgattuk. A település kb. 3500 méteres magasságban fekszik a Zanszkár folyó partján, innen mintegy 20–30 perces sétával, közbeiktatott pihenővel jutottunk fel minden reggel a 3700 méteren épült palotához. A nagy magasságban, oxigénhiányos környezetben kapkodni nem lehet. A ladakhi emberek a környezetükhöz alkalmazkodva nyugodt, lassú ütemben élik mindennapjaikat. Az extrém körülmények ellenére elégedettek, nyugodt, derűs természetűek, ellentétben a mi kényelmes, modern, mégis rohanó, törtető, ideges világunkkal. A száraz, sziklás vidéken kemény munkával teremtik meg a mindennapi betevőt. Pénzkereseti lehetőséget a turizmus ad, a trekkingelni (magashegyi túrázás) érkező turisták hegyi vezetőket fogadnak fel.

A palotaerőd vályogból és kőből készült többszintes épület. A legalsó szinten istálló lehetett, feljebb a konyha, majd a lakószobák és a szentély. Csoma szobája a legfelső szint északkeleti sarkában húzódik meg. A tibeti építészetben nem ismerték a kéményt, és mivel a tudóst zavarta a füst az olvasásban és írásban, ezért a zord telet is fűtés nélkül vészelte át. Az utóbbi évek megmentő célú beavatkozásai során a falak és szerkezet állapota jelentős mértékben javult. A helyben kitermelt földből vályogtéglákat készítettünk. A munkához szükséges vizet szamarak cipelték fel a hegytetőre. Az épület délkeleti sarkát kritikus szerkezeti állapota miatt le kellett bontani, majd a helyi mesterek segítségével újraépíteni. Ennek előkészítését időigényes, aprólékos munka előzte meg. A dúcoláshoz szükséges, 5–6 méter hosszú, nehéz fagerendákat a hegy lábától a vállunkon cipeltük fel az épülethez. Ebben a magasságban ez nehéz feladat. Délután feltámad a szél is, a levegő tele porral, védelmül maszkot, kendőt kellett viselnünk.

Két hét után hagytam el Zanglát. Nehéz hátizsákkal és a többiektől kapott testi és szellemi útravalóval megrakodva indultam el ezután egyszemélyes himalájai magashegyi túrámra. Úgy gondoltam, így is Csoma nyomdokain járhatok. Az ötödik nap reggelén érkeztem Lamayuruba, majd busszal utazásom végére Ladakh fővárosába, Lehbe.


A ladakhi nyelvből főleg a munka és étkezés során tanultunk meg néhány szót (kiejtés szerint írva): vályog – kalak, víz – csu, árpaőrlemény – campa, finom – zsimpó. A faluban van iskola, önkéntesek segítik a néhány ladakhi tanító munkáját, főleg angol nyelvből és készségfejlesztő tárgyakból. Sok gyerek van, de oktatásuk rendszertelen, mivel a családoknak minden segítő kézre szükségük van a földeken.