Örüljünk az életnek, szabadságunknak, függetlenségünknek

Mindent elmondtunk már, amit mondani lehet és érdemes. De az ünnepeknek szokásuk, hogy évről évre visszatérnek, s így emlékezni kell, illik ilyenkor. Magyarországon amúgy is valahogy nagyon emelkedetten, fennkölten, ünnepélyesen, sőt talán kicsit gyászosan éljük át ezeket a jeles napokat, ami persze természetes, hiszen amikor például a 48–49-es hősökre emlékezünk, azok előtt tisztelgünk, akik miatt mi, mai magyarok egyáltalán még létezhetünk ebben a hazában. Saját rokonaink, őseink, hús-vér emberek vettek részt a forradalomban, a szabadságharcban, nem valamiféle mesehősök.

Ami számomra mégis hiányzik mostanában az ünneplésből, az az öröm. Az igaz, hogy nemzeti ünnepeink nagy része tragikus véget érő történelmi eseményre emlékezik – forradalmaink és szabadságharcaink elbuktak, idegen katonák leverték őket, s aztán mindig jött a véres megtorlás –, de az is igaz, hogy ezekből a tragédiákból, ha nem is azonnal, de mégis megszületett mindig egy új világ, egy új

Magyarország.

S amikor méltón megemlékezünk és meggyászoljuk az áldozatokat, mégis egyben örülnünk is illene. Különösen az elmúlt három évtizedben kicsit talán derűsebben tekinthetnénk vissza történelmünk nagy eseményeire. Hiszen elértünk majd mindent, amiért elődeink az életüket is adták, ha kellett. S talán ők is azt szeretnék, hogy – miközben rájuk is emlékezünk – örüljünk az életnek, szabadságunknak, függetlenségünknek, amit ők, bár meghaltak érte, soha nem tapasztalhattak meg igazából.