Vérbeli útravalók

Szeptember 12.

Ha kis híján láncdohányos vagy, de két és fél órán keresztül eszedbe sem jut rágyújtani. Ha ugyanezen időtartam alatt elfelejted azt is, hogy a derekadat a Szentlélek tartja össze, és egyébként is többnyire itt fáj, ott fáj, ami tulajdonképpen a korodnak és a múltadnak megfelelő állapot, és szünet nélkül ugrálsz, az öröm és a szabadság illúziójától megrészegülve, ám józanul. Ha azon kapod magad, hogy még napokkal az esemény után is azt válaszolod egy ártatlan kérdésre, hogy ho-yo, hoyoyoyo, esetleg lolo, lololololololo. Amennyiben mindez így történt, akkor Manu Chao koncerten jártál. Kösziiii, Veszprééém!

Szeptember 13. 

Manu Chao, az utolsó élő, hiteles, vérbeli rock and roll srác, ez az időzített energiabomba, aki ültében is majdnem felrobbant, akusztikus verzió ide vagy oda, és két tettestársa olyat varázsolt, hogy a Szentháromság tér sokat tapasztalt épületei adták a másikat. Tették mindezt pontosan tíz évvel és két nappal azután, hogy legutóbb láthattam őket. Akkor punkos bontás volt, most meg… most meg tulajdonképpen szintén, csak másként szólt a mentés. Egy darabig, jelesül az Iggy Pop-buli után azt gondolhattuk, hogy az EKF-nek nincs feljebb, aztán tessék. Ezután már csak a Beatles jöhet, lehetőleg Lennonnal és Harrisonnal. Manu fellépése egyébként a MOST elnevezésű Balkán feszt záróakkordjaként is felfogható. Jó kis cím, a szláv nyelvek többségében hidat jelent, magyarul viszont a jelenre utal. Ami meg azért pontos, mert például az én Kusturicán, Bregovicon, Markovicon szocializálódott nemzedékemnek a balkáni zenéről azonnal az ugrik be, hogy egy népes család a rokonság bevonásával nekiesik a legkülönbözőbb fúvos hangszereknek, és a végén ha esküvő, ha temetés, előkerülnek a Kalasnyikovok. Ami persze nem baj, sőt, de esetünkben a MOST-on bepillantást nyerhettünk az új undokok elképzeléseibe is, és azt sem gondoltam volna soha, hogy az Óváros téren egyszer majd albán elektronikus zenére szeletelnek a partiarcok.

Másnap, megúszván a magukról megfeledkezett szarvasokkal való közvetlen találkozást a hajnali autózás során, már a kővágóörsi Botond pajtát nézegetem a verőfényben. Hogy ezt mekkora ötlet volt már odarakni. És a Kőfesztnek és különböző el- és leágazásainak köszönhetően belakni. Most éppen egy nyárbúcsúztató Folkklub szolgáltatja az alkalmat. A nyárnak ugyan szerencsére esze ágában sincs könnyes búcsút venni, de ez csak fokozza a jókedvet. Navratil Andi dúdol és népdalokat tanít, Pál István Szalonnának és bandájának jól áll a vajdaszentiványi muzsika, és végül, de nem utolsósorban a Tördemic Néptáncegyüttes is előkerül valamelyik szüreti dugóból. Szalonna zenével és anekdotákkal gazdagon illusztrált előadása Vajdaszentivány hagyományáról és jelenéről reveláció. Olyan, mint egy szabadegyetem vagy népfőiskola. 

Szeptember 14.

Cormac McCarthy Az utas és Stella Maris című párregényének második etapja. Alakulnak a dolgok, nyilván hamarosan összeér a Winston nevű kalandos életű búvár és a hallucinációival küzdő húgának története. Már amennyiben, mert a nemrég kilencvenéves korában elhunyt szerző továbbra sem magyarázkodik túl sokat. Lábjegyzet meg egy szál se, így aztán ajánlatos fokozottan figyelni az utalások tömegének és az angol-amerikai szójátékoknak zajló tengerén, vagy hol, mielőtt elvesznénk a New Orleans környéki mocsárvilágban, néhány barátságtalan aligátor között. A körvonalazódó, a legszebb amerikai prózaírói hagyományokat idéző krimi-thriller szál is fokozza a feszültséget rendesen, ami egyébként is uralja a könyv minden lapját. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy McCarthy láthatóan iszonyodott az írásjelek használatától a dialógusokban, amit én határozottan bírok, de néha azért vissza kell olvasni, hogy éppen ki mondja azt, amire gondol. A párbeszédek egyébként is eléggé elemeltek, némelyik kocsmai diskurzus olyan, mintha a helyi tudományos akadémia aulájában folytatnák. Ám az egész valahogy mégsem tűnik modorosnak és jól lehet haladni a megfejtéssel. Persze majd kiderül, hogy mi lesz velem, amikor a természettudományok iránt érezhetően erősen vonzódó író belecsörtet a kvantumfizika közepébe. Erre utaló magatartás már eddig is megjelent, mindenesetre felbukkant Oppenheimer neve is, aki mostanában rám szállt és nem tágít.