Döntsük el végre: a fiatalok szeretik vagy nem szeretik az irodalmat?

Megúsztuk a Veszprémi Ünnepi Könyvhét első napját eső nélkül, bár kabátban álldogáltunk a Szent Imre téren. Gyakorlott Könyvhét látogatóként késve érkeztem, gyors köröket rajzolva a pavilonok között vettem magamhoz (és vettem meg) 5-6 könyvet. Kezdetnek jó lesz- gondoltam, miközben a táskámba próbáltam tuszkolni a zsákmányt. Szvoren Edina, Czinki Ferenc, Spiró György, Garaczi László, Kilián László, 2050 novellás kötet, minden megvan.

A főszervező mellém lép: Nem láttad Spirót? Nem- mondom hezitálva, hiszen eddig csak könyvborítón láttam, akkor sem ismerném fel, ha szembesétálna velem- de Czinkit láttam. Hol van? – Ott áll, dohányzik, a barna kalapos úriember. – Őt viszont ezer közül is, mióta megjelent a téren figyeltem őt, és azon mocorogtam, vajon illik e ismeretlenül odalépni hozzá, és feleslegesnek tűnő bókokat az arcába szórni? Úgy döntöttem, hogy nem illendő, így tovább nézelődtem a téren.

Kis szünet után jött az újabb kérdés: Te honnan ismered Czinkit? – Ez jó kérdés, honnan is? A pozsonyi metró éppenséggel a táskámban pihen. Író, szerkesztő, kritikus, programszervező, rendező, Fejér megyei származású. Olvastam a folyóiratokban megjelent írásait, láttam őt slammerekkel szövegelni. De hol kezdődött? Talán ez tényleg korosztályos dolog. Azok között a fiatal, kortárs alkotók között mozog, akiket szeretek, tisztelek. Óhatatlanul is feljött a neve egy irodalmi beszélgetésen, vagy egy zenés felolvasáson. Ő az én korosztályom. Én őt ismerem. A főszervező közben kiszúrja Spirót a tömegben, elsiet – nekem: tű a szénakazalban.

Sokszor el kell viselnem fiatalként azt a kritikát, hogy a korosztályom és az ő okos kütyüik megölik a nyomtatást, megölik az irodalmat, a kultúrát. Miközben ezen gondolkodom, egy nagy puffanást hallva riadtan fordulok meg, a hátam mögött elejtett könyvek hangja volt ez, ami 8-10 középiskolás felől érkezett. Jobbra tőlem egy másik fiatal a könyvesbódé előtt szelfizik mosolyogva. A gondolat még mindig nem hagy nyugodni, de közben találkozom egy volt egyetemi szaktársammal, izgatottan kérdezi: Géczi János új kötete van? Szomorúan rázom a fejemet, talán majd a szombati dedikáláson... Figyeljünk, nemsokára Spiró jön, mondja, és elhelyezkedik az egyik ülőhelyen.

Ha a fiatalok nem szeretik a könyveket és nem olvassák őket, akkor miért vannak itt a Könyvhéten? Spirót meglátva átváltanak a Beatles rajongótáborává, egy-egy kötetet gyűrögetnek a kezükben. Kőbéka.

„A rendszerváltás előtt olyan nyugodtak voltak számomra a Könyvhetek, mint a karácsony. Merthogy nem hívtak meg rá. Az én könyveimet nem akkor adták ki.” – Spiró beszél, mi pedig figyeljük az élő legendát az aprócska pulpituson. Czinki az új könyvéről kérdezi: „Ez a könyv szándékaim szerint egy nagyon humoros történet, aminek a végén lehet sírni”. Ezt a mondatát a dedikálás során, mintegy olvasási ukászt megismétli nekem, miközben a könyvembe tévesen belevési a dátumot: 2014. június 14. Nem szólok érte, így is több, mint megtisztelő. Czinki nem kapott dedikáláshoz asztalt, de könnyedén az ölébe fekteti a példányomat. „Szeretettel”- írja a Szépírók Társaságának alelnöke. Kilián László a dedikálását fel is olvasta nekem, megszabadított a hetekig tartó rejtvényfejtésről.

Pénteken ismét kilátogatok, bár megvettem mindent, amit szerettem volna. Ott leszek, pedig pénteken már nincs mit dedikáltatnom. Kabátban fogok állni a Szent Imre téren, mert a kultúra ápolása, és aktív támogatása az én korosztályom feladata is.

Nem ölte meg a fiatal generáció az irodalmat, úgy simul hozzá, úgy fogadja be, ahogyan képes rá. Szelfizve, vagy rajongva, slammelve, vagy szavalva.