Gelencsér András: A tudomány felelőssége

A tudományt minden történelmi korban alapvetően az emberközpontúság jellemezte, inkább a tudományos eredmények néhány alkalmazójának lehetett a humánum hiányát felróni. A XX. században, a szédületes ütemű technológiai fejlődés korában a tudomány fókusza már talán túlságosan is az emberre összpontosult. Ekkor a tudomány vívmányait egyre nagyobb léptékben kezdte hasznosítani a népességszámban és jólétben is gyorsan gyarapodó emberiség, ezzel elkezdte végzetesen megbontani a természet rendjét.

1941-ben még az Amerikai Kémikusok Társasága legrangosabb kitüntetését, a Priestley-díjat ítélték oda a freongázok szintéziséért, ami igazi emberközpontú felismerés volt a maga korában: emberek százainak életét mentette meg az addig a hűtőgépekben használt mérgező gázok kiváltásával, és százmilliárd dolláros, emberek tízezreinek munkát adó ipar-ágat teremtett. Nem kívánt mellékhatásként azonban mindössze néhány évtized elteltével az ózonréteg pusztításán keresztül kis híján kiirtotta volna a Föld élővilágát. Ennek a mellékhatásnak a felismerését 1995-ben már Nobel-díjjal jutalmazták. Még napjainkban is a tudomány számos olyan vívmányát használjuk, ami az alkalmazás léptéke miatt visszafordíthatatlan környezeti károkkal fenyeget.

Emberközpontú-e napjainkban a tudomány? Igen, kétségtelenül az, hiszen alapvető hitvallása, hogy a legfőbb érték az ember. Értsd: a ma élő ember. Talán szerencsésebb lenne, ha az „emberközpontú” helyett inkább az „emberiségközpontú” jelszót tűznénk a zászlónkra. Azzal ugyanis azt fejeznénk ki, hogy a jövő generációira is tekintettel kell(ene) lennünk. Azokra, akik még nincsenek köztünk, nem szavaznak, nem lobbiznak, nem tudják az érdekeiket érvényesíteni. Akiknek majdan ugyanezen a bolygón kellene emberi életet élniük, amelyet történetesen most éppen mi használunk. Mármint azon a részén, amit addigra meghagyunk belőle.

A tudomány, noha szerepe megkérdőjelezhetetlen a civilizáció fejlődésében és fennmaradásában, napjainkban egyre inkább háttérbe szorulni látszik: a politika alternatív valósága már komplex tudományos problémák faék egyszerűségű megoldására is kiterjed, az információs térben pedig a hiteles tudomány eredményei felhígulnak a tudatlanság- és érdekvezérelt áltudományok tengerében. A fake news korában virágzik a fake science is. Az sem látszik, hogy a tudomány maga megtanulta volna kezelni az alkalmazás léptékének problémáját. Szédületes ívű a technológiai fejlődés, formálódik a szép, új világ. De vajon a tervezett léptékben lesz-e majd hozzá elegendő erőforrás? Mik lesznek a környezetre, az emberre és a társadalomra hosszú távon kifejtett hatásai? Az öldöklő gazdasági versenyben, a Homo shopiens korában nincs idő ilyen földhöz- ragadt kérdéseken rágódni, aki lemarad, az kimarad.

Talán szerencsésebb lenne, ha mégis lapos lenne a Föld, akkor legalább érzékelhetnénk a határait. Így, hogy gömbölyű, sokak számára kimeríthetetlen erőforrásnak tűnik. Pedig nagyon nem az. Óriási a tudomány felelőssége: az elszabadult léptékű emberi civilizációt kellene visszagyömöszölnie a Föld törékeny üveggömbjébe. Világraszóló mutatvány lenne. Reménykedjünk benne, hogy sikerülni fog.

Gelencsér András

rektor, Pannon Egyetem