Zenés, táncos időutazás a színházban – Az őszinteség gyógyítja a múltat

Vidék és főváros, lány és fiú, gyerek és felnőtt, jelen és múlt játéka, álmok és valóság tragédiája, s egyben feloldozása a Stop. S hogy hol van a határ, mi lesz a jövővel, s ki köré írták, írják a különböző családok különböző forgatókönyveit, azt nem vágja katonás tézisdrámaként a nézők arcába a darab. Nincs szócső, nincs nagy tanulság. Lehetőségek vannak és főleg utak, melyeken megrekedünk, melyeken olykor stoppolni kényszerülünk, s mely utak majd talán felismerik azt is, aki hosszú évek múlva ismét rájuk lép. A Stop nem állít, hanem felvet és nem kijelent, hanem kérdez, éreztet, érzékeltet, s főleg, emlékezetet mindarra, ami volt, amit mindenkivel megesett, csupán mindenkivel másként. A gyerekkorra, a családra, az egyéni tragédiákra, melyekről nem lehet, nem illik, nem szokás beszélni.

Már az első percekben megalapozza Blanka (Kárpáti Barbara) és Dani (Lenchés Márton) találkozásának végzetességét a tény, hiszen Blanka kísértetiesen hasonlít Dani édesanyjára, akinek fiatalkori képe láttán Blanka is elhűl. A beszélgetés hamar megindul a Budára stoppoló, vidéki kollégiumba adott lány és az út szélén megálló fiú között, ám a felszínes, illedelmes csevej fel sem merül: a két alak azonnal a másik labilis életébe csöppen, de olyan megmagyarázhatatlan hirtelenséggel, hogy azt maguk sem értik. Nem is tudnak mit kezdeni ezzel a váratlan, oda-vissza folyó őszinteséggel, támadnak, védekeznek, kérdeznek, együttéreznek. Dicsérnek, odafigyelnek, majd újra támadnak, még mélyebbre vájva a múltban, fájdalmakban, szégyenekben.

A zenés játékban több ponton – különböző stílusokat felvonultató – dalok veszik át a dialógusok szerepét. Kárpáti Barbara énekhangja erős és magabiztos, s szépen fonódnak össze a Lenchés Mártonnal közös duettek is. Jól eltalált zenei aláfestés jelzi az egyébként észrevétlen gyorsasággal véghezvitt szülői, nagyszülői mintákba, egykor megélt élethelyzetekbe történő ki-beugrást is, mikor Dani és Blanka ide-oda ugranak a múltban, felidézve életük legmaradandóbb, sorsdöntő pillanatait, emlékfoszlányait. A játéktér (játszótér) egyszerű, ám jól kihasznált, minden eleme többfunkciós, a mászóka a teljes világot kizáró magányhoz, a hinta az örömtől felszabadult szárnyaláshoz ad teret. Dani – nem kevés szimbolikus jelentést magában hordozó tényként – játszótereket épít. Hintákat, mászkókákat, s kiemelt szereppel bíró mérleghintát, mely a két fiatal érzelmi világát, emlékeit, reményeit, s magát Danit és Blankát megtestesítve repül a magasba, majd csattan a földre. A játszótér amellett, hogy a fiú életének meghatározó pillanata kötődik hozzá, jelképe természetesen a gyermekkornak is, melynek kiabálásokkal, felelőtlenséggel, elvárásokkal és súlyos, kimért csöndekkel terhelt éveit együtt idézi meg a két idegen. De meddig marad idegen egymás számára egy fiú és egy lány, egy férfi és egy nő, két ember, ha legféltettebb gondolataikat, életük legnagyobb tragédiáit, félelmeit, kérdéseit őszintén megosztja egymással, akaratlanul is, mert az ösztönök azt súgják, végre megtehetik? Hol van a láthatatlan határ idegen és ismerős között? Elfogadás és barátság, fellángolás és szerelem között? Kell-e keresnünk ezeket a határokat, ki kell-e ezt mondani, ha valaki rátalál ezekre? S a legfontosabb: vannak-e, léteznek-e egyáltalán ezen határok kimondására, kijelölésére alkalmas, helyes szavak? Vagy elegendő az is, ha egy térből és időből kizuhant játszótéren, úton két világ között, olyan erős, megmagyarázhatatlan bizalom épül, hogy az önmagában értelmetlenné tesz valamennyi további kérdést?