Az ápolói hivatást ünneplik ma szerte a világon

Erőt adnak a gyógyultan távozó betegek

Noszlopi Melinda harmadik éve dolgozik ápolóként a pápai kórház sebészeti osztályán, jövőjét is itt képzeli el. Az érettségi után szociális gondozó és szervező lett, majd fizioterápiás asszisztensi, illetve OKJ-s képzésben ápolói szakképesítést szerzett.

Tizenkét évig házi gondozóként dolgozott. Nagy hangsúlyt fektet rá, hogy egyre jobb legyen a szakmájában, a közeljövőben epidemiológiai szakasszisztensnek képezi tovább magát. – Rengeteg tanulás van abban, hogy a házi betegápolásból eljussak a kórházi szintre.

Hiába volt meg a végzettségem, a kórházba kerülve azt tapasztaltam, hogy az elmélet és a gyakorlat teljesen más – jegyezte meg Noszlopi Melinda.

- Azok az esetek viselnek meg bennünket a legjobban, amikor látjuk a betegeink állapotának rosszabbodását, és el kell kísérnünk őket azon az úton, ami sajnos kérlelhetetlenül az elmúlás felé vezet. A hozzátartozók támogatása a beteg gondos ápolása, méltóságának tiszteletben tartása mellett nehéz feladat számunkra. Az osztályon operált, gyógyultan távozó betegek azonban erőt adnak – tette hozzá.

Így telik egy napjuk

Egy átlagos nap feladatairól beszámolva elmondta, hogy reggel 5.40-kor átöltözve az osztályon kell lenniük, hogy a beteg mosdatása időben megtörténhessen. Ezt követi 7 órakor a vizit, vércukor- és vérnyomásmérés, aztán a vizit nyomán elrendelt kezelések, reggeliztetés következik. Az operált betegek átadása, illetve műtét után a műtő személyzetétől történő átvétele, majd állapotuk folyamatos nyomon követése kiemelt feladatuk. Délután az ápolási lapok dokumentációja mellett figyelniük kell a helyes gyógyszer-, ivóvíz- és infúzióadagolásra, az esetleges gyógytornára, lázmérésre, a megfelelő fájdalomcsillapításra. A 13 órai nagyvizit után intézik az elrendelt vizsgálatokat, kezeléseket. 17.40-kor adják át a stafétát az éjszakásoknak.

A belgyógyászat a legnehezebb osztályok egyike

Szalai Sándorné 42 éve dolgozik a pápai kórház belgyógyászati osztályán, az egészségügyi szakközépiskolát követően ápolóként, 1992-től főnővérhelyettesként, majd 1994-től főnővérként. 1999-ben diplomás ápolói képesítést szerzett. Már tizennégy évesen kialakult az ápolói hivatás iránti elköteleződése, amit környezete is segített. A középiskolai, betegágy mellett végzett gyakorlatok során a betegek szeretete, a segíteni akarás kijelölte számára azt az utat, amit az ápolói hivatás gyakorlásával eddigi munkája során bejárt. Vezetői feladatait délelőtti műszakban látja el, 2016 óta nyugdíjasként.

- A belgyógyászat a legnehezebb osztályok egyike, sok az idős beteg, akiket mindig nagyon kedveltem. Az idős emberek sok türelmet, törődést igényelnek akkor is, ha egészségesek. Ha betegként kerülnek hozzánk, még inkább igaz ez. Az aggódó hozzátartozók szintén támogatást, segítséget várnak. Az ő támogatásuk számomra soha nem volt teher. Jó érzés, hogy a kórház még mindig, nyugdíjasként is számít a munkámra. Amíg bírom energiával, amíg adni tudok, addig maradok – mondta.

Szép, de nehéz hivatás

A nagy tapasztalattal rendelkező főnővér úgy látja, hogy az orvostudomány fejlődésével mára több újfajta vizsgálat létezik, melyek komoly ápolói felkészültséget igényelnek, és dokumentációjuk is nagy feladat. Elmondása szerint az ápolói munka szép, de nehéz hivatás, ahol az erkölcsi megbecsültség jobban kell hogy érvényesüljön az anyaginál.

Csak az marad meg ezen a pályán, aki elkötelezettségből, elhivatottságból csinálja.

Sokan ezért nem hagyják el a szakmát. Az ápolás csapatmunka, össze kell tudni egyeztetni nemcsak a kollégákkal, de otthon a családdal is. Stresszel jár, hogy minden a lehető legkevesebb hibával történjen.

A betegek legnagyobb igénye az, hogy valaki törődjön velük

Pályája kezdetén házi gondozóként is ténykedett, és tervezi, hogy nyugdíjas éveiben még szívesen visszatérne ehhez, mert, mint mondta, a házi ápolásban nagyon közel lehet kerülni a beteghez.

- A betegek legnagyobb igénye az, hogy valaki törődjön velük, meghallgassa őket, reményt adjon nekik, éreztesse velük, hogy a bajok közepette sincsenek egyedül. Mindig próbáltam empátiával fordulni a beteghez, ezért sok pozitív visszajelzést kaptam. Sosem éreztem tehernek, mindig örömömet leltem a munkámban – zárta a beszélgetést a több mint négy évtizede dolgozó, ám lélekben örökifjú főnővér.

A nagyfokú empátia elengedhetetlen ehhez a munkához

Schnitter Ivett 1994 óta dolgozik ápolóként. Tatabányán kezdte a munkát, 2008 óta a Csolnoky Ferenc Kórház belgyógyászati osztályának szakdolgozója. Gyermekkora óta ápolónő szeretett volna lenni: nagymamája orvos mellett dolgozott, és hamar elköteleződött a hivatás mellett. – Mindig tudtam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. Nagyfokú empátiával rendelkezem, ami elengedhetetlen ehhez a munkához – mondja az ápolónő.

Szerinte a legnehezebb feladat, hogy a napi munka után ki tudja kapcsolni a munkahelyen történteket. Ezzel meg kell tanulni együtt élni, a családot nem terhelhetjük otthon, állítja.

A betegek elengedése okozta lelki sebeket azonban nap mint nap apró gesztusok feledtetik, például ahogy reggel köszöntik őt a páciensek, sokszor pedig egy-egy hálás tekintettől fel tud töltődni.

Noszlopy Judit 1993-ban kezdte a pályát a gyermekkórházban, az évek során további képzéseket is elvégzett, ma már diplomás ápolónőként dolgozik a Csolnoky kórház belgyógyászati osztályán. Az ápolónő arra hívta fel a figyelmet, hogy a kezelések mellett lelkileg is támogatniuk kell a betegeket, de cserébe nagyon sok apró gesztust, például jó szót, megbecsülést kapnak a betegektől. Kiemelten fontos a csapatmunka: a munkahelyi élmények feldolgozásában sokat segít, ha azokat megoszthatják egymással.

Tanulókkal is foglalkoznak

Az ápolónők évek óta foglalkoznak a Padányi iskolából érkező fiatalokkal is. Az intézményben 2012 óta több osztályon egy-egy nővér foglalkozik a gyakorlatra érkező középiskolásokkal vagy felnőttként ezt a pályát választókkal, nyaranta pedig az orvostanhallgatókkal.

- Az ápolói hivatás szépségét és nehézségeit csak a kórházban, a feladatokon keresztül ismerhetik meg a hallgatók – magyarázza Schnitter Ivett. Mindketten azt vallják, hosszú távon csak akkor maradhat valaki ezen a pályán, ha a hivatásaként tekint rá.