Élet veseátültetés után: „Egyszerre sírtam, és örültem az új életnek!”

El sem hittem, fel sem fogtam az egészet, egyszerre sírtam, meg örültem az új életnek! Így tekint vissza Kovács Rita Marcalgergelyiben, az egy évvel ezelőtti eseményekre. A fiatal nő azzal keresett meg, szeretne beszélni életéről, hogy erőt adjon a hozzá hasonló helyzetben levő embereknek.

-Örököltem édesapámtól a policisztás vesebetegséget, miszerint mindkét vesémnél különböző méretű ciszták alakultak ki. Aztán sajnos a vesével együtt nőttek ezek is, és alig múltam 14 éves, amikor közölték az orvosok, csak a veseátültetés, a transzplantáció segíthet rajtam. Megtudtam, a betegség apai ágon öröklődhet, édesapám 17 éve él a hasfalába beültetett vesével. Hárman vagyunk testvérek, a betegséget egyik nővérem is örökölte, de neki szerencsére jók az eredményei, sorolja az előzményeket Rita.

Aztán meséli tovább, neki a betegség kiderítése után pár évig nem volt problémája az egészségével, tünetmentesen élt, évente ellenőrzésre járt, diétáznia kellett, dolgozott egy gyárban, és munka közben nagyon bedagadtak a lábai. Ezért négy órás munkára váltott egy konyhán, aztán 21 évesen, 2010-ben lerokkantották. Ettől kezdve sűrűbben kellett orvosi ellenőrzésre járnia, és közben felkerült a transzplantációs listára is.

-Borzalmas fájdalmak mellett 2013-ban bevérzett az egyik vesém a cisztától, nagyon rosszul voltam, negyven fokos láz is gyötört, ekkor vették ki az egyik vesémet, és kezdődött a dialízis Szombathelyen. Aztán 2016 elején a másik vesém is elkezdett fájni, sokféle vizsgálat után kiderült, hogy az egyik cisztában tályog is van, így a másik vesémet is kivették, sorolja gyötrelmeit a fiatal nő.

Az orvosok először beépítettek a hasfalába egy csövet, hogy otthon is el tudja végezni a szükséges kezeléseket. Ritának sajnos ez nem vált be, kórházba került, mert sok folyadék került a mellkasába. A transzplantációra várakozás alatti hat évben rendszeres és sokféle kórházi kezelés várt rá.

-Nem volt elég, ami velem történt, a férjemnek is közbejött egy betegség, érte is aggódtam, miközben dialízisre jártam, meg dolgoztam, a háztartásban is elvégeztem, amit tudtam, utal kivételes erejére, kitartására Rita, aki még 2011-ben férjhez ment. Elmondja, férjének megismerkedésük után több hónappal mondta el betegségét, mert tartott tőle, hogyan fogadja, de párja azonnal elfogadta őt betegséggel együtt is.

-Dialízisen voltam 2016 november 15-én, amikor hirtelen jött a riasztás, hogy végre van számomra alkalmas vese! – említi Rita. Azt mondja, érzéseit máig nem tudja szavakba önteni, egyszerre boldogság, megkönnyebbülés, a donor kapcsán sajnálkozás, a műtét miatt izgalom és várakozás lett úrrá rajta.

-Ami másnak természetes, az nekem maga volt a mennyei boldogság, amikor a műtét után megláttam a katéteres zacskóban a saját vizeletemet! – mondja örömmel, majd hozzáteszi: a klinikán vele együtt sokan köszönhetik életüket másoknak. Szerinte nagyon fontos, amikor az élet sajnos úgy hozza, az ember adja oda szerveit, hogy ezzel életeket mentsen!

Rita beszél arról is, hogy családjukban is felmerült az élődonoros segítség, melyre náluk egyik nővére lett volna alkalmas. Rita viszont nem engedte neki, hogy odaadja egyik veséjét, mert testvére négy gyermeket nevel.

-Azt is el kellett fogadnunk, hogy mi gyermek nélkül élünk, de nekünk így is teljes az életünk, veti közbe. Úgy mondja, nem vállalja a kockázatot, hogy gyermeke is örökölheti a betegséget, és azt sem, hogy a terhesség az ő egészségét, életét veszélyeztesse, mert családjának, férjének, szüleinek nagy szüksége van rá. -Hogy gyermek nélkül élünk, melynek komoly oka van, és amit mindketten elfogadtunk, ez még szorosabb kötelék közöttünk, állítja.

A kérdésre, hogy egy év alatt mennyit változott az élete, közli, rengeteget, nincsenek szavak rá! Sokkal jobban, és erősebbnek érzi magát, és már csak havonta jár ellenőrzésre. A dialízis ma már rossz emlék, kemény dolog, a kezelés beleég az ember lelkébe. Úgy tudja, ő egy középkorú nő veséjét kapta meg, de azt nem firtatta, hogy az illetővel mi történt, mert akkor egész életében ez a gondolat kísérné.

Rita beszél arról, neki is adódtak mélypontok az életében, de visszafelé soha nem szabad nézni, mindig van tovább, igenis, talpon kell maradni, csak erre szabad gondolni. Tudja, hogy egy kapott vese nem tarthat örökké, de akkor jön az újabb transzplantáció, mellyel tovább élhet! -Ez a legfontosabb, az élet! – szögezi le a fiatal nő, aki kirobbanó energiával, kitűnő kedéllyel ma is dolgozik, párjával, anyósával, apósával együtt boldogan él, amit csak lehet, elvégez a háztartásban, szívesen süt-főz, sok barátnője gyakran keresi.