Danny Baint

2018.01.14. 08:00

Marylandtől Ghánán át a Kabócáig tart a története

Nem tartja magát színésznek, ám előadásain fürtökben lógnak a családok.

Leitner Vera

Danny Bain a Kodzsugukila után már látja, hogyan működhet egy báb a színpadon, miként lehet dramatizálni a hangszereket Archív fotó: Pesthy Márton

Danny Baint a Kabóca Bábszínház több produkciójában is láthatta már a közönség, s a zenéin, meséin keresztül kifejezett kreativitás és lendület valószínűleg minden néző számára emlékezetes élményként maradt meg. Az USA-ból származó zenés mesélővel eddigi munkáiról és terveiről beszélgettünk.

- Az Eső szelleme egy esőbot, a berimbau egy Afrikában is előforduló, egyébként brazil, egyhúros hangszer. Aztán van még itt házi készítésű mosódeszka, a dundun dobok, a varázscsörgő, ami egy kashaka, és az afrikai xilofon, a balafon. Ez olyan, mint a Balaton, csak f betűvel – sorolja nevetve a Kodzsugukilában előforduló különleges hangszerek neveit Danny Bain, a mesélő zenész, akinek afrikai meséjét 2017 őszén az országos Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemlén is elismerték.

- Meglepett minket, hogy behívták a szemlére a Kodzsugukilát, bár azt éreztük, hogy ez egy nagyon jó elő-adás lett. Felvettük az egyik próbát, még a bemutató előtt, azt a felvételt küldtük el a versenyre. Úgy néz ki, megtetszett nekik, mert beválogatták a versenyprogramba, ám úgy gondolom, már a bemutató óta is sokat fejlődött az előadás – véli Danny Bain, aki elárulta, mikor Székely Andreától, a Kabóca Bábszínház igazgatójától megtudta, hogy a Kodzsugukila is bekerült a programba, még nem érezte, hogy ez egy valóban komoly szakmai sikert jelent. – Igazi színészek és előadóművészek mellett adhattam elő, s a zsűriben a szakma nagy alakjai ültek. Azonban, úgy érzem, aznap nagyon jól játszottam, a közönség is sokat nevetett, nagyon tetszett nekik. A másfél éves kisfiam szintén ott volt az előadáson, és már rögtön az elején énekelte ő is a dalokat, szerintem attól lett mindenkinek jó kedve – mondja nevetve, szerényen Danny Bain, aki az országos szemléről végül Budapest II. kerületi önkormányzatának díjával térhetett haza.

- A Kodzsugukila történetén még az íróval, Sándor Annával kezdtünk dolgozni. Azt tudtam, hogy milyen hangszereket szeretnék használni, s abban is biztos voltam, hogy valahogy ezekkel a hangszerekkel, azokat átalakítva szeretnék mesélni, ám a díszletről nem tudtam semmit. Most úgy vélem, ez sokkal szebb lett, mint amit én el tudtam volna képzelni. Van egy másik előadás-sorozatom, a Danny mesél, s az ebből megjelent könyv kapcsán is sokat beszélgettünk már Annával a mesékről, mert alaposan ismeri ezt a területet. A Kodzsugukilához én írtam a dalokat a feleségem, Bain Melinda segítségével, aki javította, csiszolta a szövegeket, és kreatív ötletekkel is hozzájárult. Szóval, mire Szántó Viktóriával, a rendezővel elkezdtünk róla beszélni, már nagyjából tudtam, milyen lesz a történet, hogyan szólal meg a zene, de fogalmam sem volt róla, hogyan kell bábokkal játszani, dramatizálni.

Én nem vagyok színész, én mesélő vagyok, és ha mesélek, akkor zenélek is, és a zene mindig szól, míg beszélek. Tudtam, hogy ebben az elő-adásban nem lehet majd ugyanúgy mesélni. Szántó Vikivel sokat gondolkodtunk erről, hogy ha egy adott dal szerepel az előadásban, akkor hogyan társítsuk hozzá a bábokat. Szerintem a legérdekesebb dolog, amit kitaláltunk, hogy a bábok többféle mó-don tudnak mozogni, például akasztók, mágnes révén a mesemondóval együtt is. Én erre soha nem gondoltam volna, lehet, hogy egy bábszínész számára ezek ismert eszközök, de nekem ez egy új, varázslatos dolog volt, ahogy az is, hogy a színész- és a ze- nészoldalt összemostuk, és együtt találunk ki ilyen trükkös dolgokat.

A zenész a Kodzsugukila mellett jelenleg a Danny mesél és A hét királyfi előadásban is közreműködik a Ka-bóca Bábszínházban, ahová messziről érkezett meg.

- Végzettségem szerint jazz-zenész vagyok. Eredetileg Marylandből származom, s a West Virginia Universityn tanultam zenét. Ennek az egyetemnek van egy híres világzene tanszéke, és a képzés alatt már inkább a világzeneórákat hallgattam, afrikai, brazil zenét tanultam, valahogy megfogott. Ezt követően Afrikában, főleg Ghánában tanultam négy hónapig, majd egy éven át Brazíliában tanultam zenét. Innen, 2010 nyarán érkeztem Magyarországra, Budapestre, amiről hallottam már egy ismerősömtől. Ott eleinte utcazenéltem és sok barátra találtam az utcán. Budapesten találkoztam a feleségemmel, rajta keresztül ismerkedtem meg Székely Andreával és a Kabóca Bábszínházzal is. 2013-ban hívtak meg a bábszínházba, hogy készítsek egy előadást a Kabóciádéra. Azóta volt több mesém, afrikai, amerikai egyaránt, ebből készült el a mesekönyv is. Néhány év után aztán Székely Andrea megkérdezte, hogy szeretnék-e egy nagyobb előadást csinálni. Így indult a Kodzsugukila.

A jövőre nézve Danny elmondta, szeretne még hasonló, világzenei elemekből táplálkozó előadásokat készíteni. – Szeretnék továbbfejlődni, hogy még többet tudjak hangszeres bábokkal vagy házi készítésű hangszerekkel dolgozni. Most, a Kodzsugukila után már látom, hogyan működhet egy báb a színpadon, miként lehet dramatizálni a hangszereket. Azért szeretem ezt az előadást nagyon, mert minden eredeti benne. Olyan, mint egy ősi népmese, de mindent mi találtunk ki. Szerintem nagyon szép, különleges dolog az, ha egészen új eszközökkel régi világot tudunk teremteni.

Danny Bain a Kodzsugukila után már látja, hogyan működhet egy báb a színpadon, miként lehet dramatizálni a hangszereket Archív fotó: Pesthy Márton

Kérdésünkre Danny azt is elmesélte, hogy a magyar zenét is ismeri, használja, így például A hét királyfi zenéjében is felfedezhetünk magyar népzenei motívumokat. Két évig egy modern magyar népzenekarban is zenélt, ott elsősorban a moldvai motívumokkal ismerkedett meg, s játszik egy olyan régi magyar hangszeren is, ami sokak számára itthon ismeretlen.

- Az ütőgardon egy húros-ütős hangszer, nagyon szeretem. Láttam egyszer egy videót róla, és nagyon megtetszett Igaz, nem magyar, hanem brazil zenét játszom rajta, Van egy duóm, a Paraszta Pé, aminek a neve egy szóviccre épül: a hasonló hangzású brazil tánc, az arrastape szót alakítottuk át, ugyanis brazil zenét játszunk. Van egy argentin barátom, aki tekerőlanton játszik, én meg az ütőgardonon. Ez az argentin barátom nagyon jól játszik tekerőlanton, de nem úgy, ahogy azt a hagyományok szerint kellene.

Egyik koncertünk után odajött egy kackiás bajszú magyar ember, és megjegyezte, hogy nagyon érdekes, amit csinálunk. Mire mi megköszöntük, s megkérdeztük: jónak gondolja-e? A válasz az volt, hogy nem jó, de érdekes. A magyar népzenében ugyanis ütőgardon és tekerőlant egyébként nem szólalhat meg egyszerre. Olyan soha nem történhet, mert az ütőgardon a hegyekről, a tekerőlant a pusztáról jön, nem lehetnek együtt. Lehet, hogy nem a tradíciók szerint, s nem magyar zenére használjuk ezeket a hangszereket, de szerintem így is egy nagyon érdekes zene jön létre, amit szeretek.

Mesélő történetek

Mesélőkre, mesemondókra szükség volt, van és lesz.

Már az ősi természeti társadalmak is megformált történetekbe foglalták történelmi-földrajzi ismereteiket, természeti tudásukat, olykor még számukra is riasztó világképüket, hiedelmeiket. Az évezredek során eposzok, eredetmondák, legendák, mítoszok százai maradtak ránk, melyek istenekről, hősökről, teremtőkről és teremtményekről regélnek győzelmet, halált, sorsot, végzetet énekelnek. De mi szüksége volt az emberiségnek már szinte bölcsőjétől fogva arra, hogy realitás és képzelet e furcsa szövevényéből nyerjen tudást, lendületet, bátorságot küzdelmeihez, próbatételeihez, egyszóval: az élethez? Miért nem törik meg még ma, a modern korban sem a természetfeletti lényekről, mágikus tárgyakról szóló történetek egyeduralma? Hogy lehet, hogy a sötét erők, a gonosz legyőzéséről szóló irodalmi alkotások,

A gyűrűk ura és a Harry Potter, ma is vezetik a könyveladási listákat? Sokan úgy vélik, azért dübörög a fantasy műfaja, mert segít elrejtőzni az olvasónak a mindennapi, valós problémák elől, ám úgy gondolom, az embernek komoly belső igénye is van arra az értékrendre, ami az évezredes hagyományokban gyökerező történetekben még ma is benne rejlik; arra az egyszerű struktúrára, miszerint a jó – ha súlyos küzdelmek és veszteségek árán is – elnyeri jutalmát, de legalábbis létjogosultságát, még ha a mai alternatív befejezések szerint a jutalom el is marad. Mert a jónak valamilyen minőségben győznie kell.

Nincs ez másként a Kodzsugukila című előadásban, Danny, a zenés me-sélő történeteiben sem.

A különleges játék sikere épp ebből az ősi, eposzi tisztaságból fakad, s az igényből, miszerint hősökre, mesékre mindig is szükség lesz, akárcsak mesélőkre, Danny Bainekre is.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!