Kettétört az életem! – Nyilatkozott Márta, a halálos motoros baleset sérültje

Arra gondoltam, nem így akartam meghalni, reméltem, nem fog fájni, szüleim is eszembe jutottak, hogy mit szólnak, ha meglátják a balesetet a tévében, és még azt sem tudják, milyen temetést szerettem volna. Lelassult az idő, zuhantam, forogtam, fulladtam is, másodszor születtem meg, ott a fűben. Ma 25 évesen mankóval járok, minden összetört, amit felépítettem, a szüleim tartanak el, nem tudom, hogyan tovább?

Így idézi fel élete legszörnyűbb napját Borza Márta, aki utolsó volt egy öt motorosból álló konvojban 2016. május 29-én, Gyulafirátótnál, egy halálos balesetnél. A fiatal lánnyal otthonában beszélgetünk, édesanyja egy pillanatra nem veszi le róla szemét, az asszony tekintete határtalan szeretet, csupa aggódás, többször elsírja magát. –Összenőttünk mi ketten, jegyzi meg sírva az anya, aki mindenhova viszi a lányát, mert nem tud egyedül elmenni sehova. Az anya négy órában tud dolgozni, mert a nyolc órás munkahelyet nem tudja elvállalni, mert akkor ki vinné a lányát iskolába, gyógyfürdőre, masszázsra, gyógytornára, kórházi kontrollra? –Márta legalább él! – temeti zsebkendőjébe arcát az asszony.

-A kedves ismerősöm, egy fiatal nő meghalt a balesetnél, egy lány, aki a nő fiának párja, és a nő mögött ült a motoron, nyaktól lebénult, mondja hangjában végtelen szomorúsággal Márta, aki a lányt ma is látogatja, és egymásban tartják a lelket.  Aztán említi, ő a súlyos lábsérülései miatt nem tud egyedül menni sehova, vánszorog, nem tud lépni, minden lépés hatalmas fájdalmat jelent neki, a lépcső külön borzalom, egyenként, nagyon lassan csak mankóval képes azon menni, de csak akkor, ha nincsenek nagy fájdalmai. Térde, combjai, lábszára, lábfeje a balesetnél ugyanis széttört, szilánkosra ráadásul, eddig három műtéten van túl, és még újabbak várnak rá, egyik térde nagyon kicsit hajlik, ami végleges is maradhat. Így autót sem tud majd vezetni. Ma is gyógyszert szed fájdalmaira, minkét lába tele van rögzítésekkel. Azt külön nagyon nehezen éli meg, hogy anyagilag is szüleire szorul, a havi tb-jét is ők fizetik, hogy ellátást kapjon, meg az otthoni gyógyászati eszköz bérlését is.

Márta korábban fodrászként dolgozott, és egy közeli gyárban is vállalt munkát, egy közeli városban új üzlet nyitására gyűjtött, és oda szeretett volna elköltözni is. Szórakozni és motorozni járt, motoros családban nőtt fel, élte a fiatalok boldog életét. Aztán azon a napfényes májusi, de számukra később szörnyű napon egy motoros találkozón beszélték meg a többiekkel együtt, hogy elmennek a Balatonhoz, ahová végül öt motorral indultak el.  Márta zárta a sort, előtte haladt egy fiatal nő, mögötte egy fiatal lánnyal, fia párjával, a nő fia szintén a motorosok között volt. –Emékszem, Cseszneknél megálltunk, és egészen szokatlan módon a motoros balesetekről beszéltünk, említi Márta, és felidézi: aztán elindultak, és úgymond komótosan motoroztak, élvezték a környezet, a tavasz szépségét.  Aztán egy nyílegyenes, gyulafirátóti szakaszon a velünk szemből érkező kocsisorból egy Audi hirtelen áttért a sávunkba, és jött velünk szembe. Nem tudtam felfogni a látványt, amikor az előttem haladó motornak nekiment, melyen a nő, és a mögötte a fiatal lány ült, aztán közeledett felém, beszél a borzalomról Márta, aztán így folytatja: „Elengedtem a gázt, mert nem volt mit tenni, a szembe érkező Audit nem lehetett kikerülni. Arra gondoltam, nem így akartam meghalni, reméltem, nem fog fájni, szüleim is eszembe jutottak, hogy mit szólnak, ha meglátják a balesetet a tévében, és még azt sem tudják, milyen temetést szerettem volna. Lelassult az idő, zuhantam, forogtam, fulladtam, másodszor születtem meg, ott a fűben.”

Márta a zuhanás idejére elveszítette az eszméletét, aztán hallotta, hogy földöntúli, zokogó, kétségbeesett hangon kiált az egyik motoros fiú, aki édesanyjához, majd a fiatal lányhoz, a párjához rohant. –Ők körülbelül egy méterre fekhettek tőlem, de nem tudtam rájuk nézni, mert a bukósisakban nem tudtam megmozdítani a fejemet. A sisakot nem mertem levenni, mert attól tartottam, a fejem is megsérült, ugyanis szédültem. A lábaim nem mozogtak, fájdalmat nem éreztem, azt gondoltam, egy filmet látok, nem velem történik meg, és nemsokára felébredek ebből a szörnyűségből, érzékelteti a borzalmakat a fiatal nő, aki nemsokára egy kórház műtőasztaláén feküdt, és hat órás operáció várt rá. Amikor másnap reggel meglátta a vastagon bekötözött lábait tele csövekkel, rémülten gondolta, súlyos sérülései lehetnek, és felkiáltott a fájdalomtól.

Márta közben megmutatja szétszakadt, vérnyomokkal teli motorosruháját, a lábáról levágott csizmáját, szerinte ezeknek nagymértékben köszönheti azt, hogy életben maradt. A kérdésre, hogy visszaül-e még a motorra, azt mondja, igen, mert nem a motor hibázott, és szerinte nem is ők. Aztán rögtön hozzáteszi, ha fél, akkor mégsem. Beszél arról, hogy a baleset óta az autóban is fél, és amikor először a baleset helyszínén jártak, amikor kontrollra mentek a kórházba, bizony sokkot kapott, rosszul lett, ma már képes arra, hogy megálljanak ott, és emlékezzen elhunyt kedves ismerősére. A fiatal lány úgy mondja, haragszik a fiúra, aki miatt így jártak. Az ütközés után nem ment oda hozzájuk, mások rohantak, segítettek nekik. Tudomása szerint a fiú akkor 19 éves volt, és friss jogosítvánnyal rendelkezett. Egy levelet kapott tőle a baleset után, melyben azt írta neki, sajnálja a történteket, nem emlékszik semmire, és vállalja a következményeket. Márta azt mondja, szemébe még sosem nézett az eddigi két tárgyaláson sem, ahol a lány elmondása szerint a fiú azt mondta, elaludt vezetés közben. Márta és családja a bírósági végzés tükrében dönt a továbbiakról.

-Milyen az életem? Romokban hever, kettétört, mindent elveszítettem, nagy boldogság, ha két imádott kutyám feljön hozzám a szobámba, mert én nagyon nehezen megyek le a lépcsőn, kilátástalan a jövőm, próbálok tanulni, de nem egyszerű, mert állandóan a történteken jár az eszem, és a haragtól sem könnyű, amit a baleset okozója iránt érzek, aki megkeserítette több család életét, jegyzi meg szomorúan, erőtlenül Márta, aki nem tudja, hogyan tovább?  „Hogy mit üzenek az autósoknak? Vegyék észre, és figyeljenek a motorosokra is, hogy ne legyenek fejfák az utak mentén, és ne kelljen mozdulatlanul, vagy mankóra támaszkodva élni senkinek!”