Veszprémi művészek is bemutatják alkotásaikat a Műcsarnok kiállításán

Amit látunk, mindaz, ami elviselhetővé, sőt széppé teszi mindennapjainkat a bölcsőtől a koporsóig. A Hagyományok Házától a Népművészeti Egyesületek Szövetségéig, az Óbudai Népzenei Iskolától a Pagony Táj- és Kertépítész Irodáig tizenegy szervezet dolgozott kalákában, hogy a különböző korú látogatók megismerhessék a népdal, a néptánc, a népi kézművesség hajdani és mai szerepét a Kárpát-medencében.

Átvitt értelemben is a kályhától indul a bemutató; a népművészet 1970-es évekbeli újjászületését látjuk fekete-fehér, majd színes fotókon, peregnek a filmek, visszaidézve az időt, amikor a Csóri Sándor szavaival „Nomád nemzedékként” emlegetett fiatalok újra felfedezték az autentikus népzenét, néptáncot, a népi kézművességet, építészetet, a társművészeteket. Szerencsére a tárgyalkotó mozgalom nem csak a lázadó fiatal generáció szubkultúrája volt. Az újrakezdés képeit a híres néprajzi tájak bemutatója követi; Szék, Kalotaszeg, Kalocsa, Sárköz vidéke, matyók, palócok és székelyek – ünnepi pirosak, hímzések, csipkék, viseletek és magasra rakott ágyak, szőttesek, fonott kosarak, kovácsoltvas ládák, szépséges konyhai edények, fazekak, kanták, poharak, faragott bútorok – közöttük egy bölcső is – gyönyörű gazdagságban. Két úton érkeztek a 12 teremben látható darabok; egyrészt kölcsönzött, múzeumi példányok, másrészt frissen készített pályázati munkák, amelyeket a Sebő Ferenc vezette kurátori zsűri bemutatásra méltónak ítélt.

Ezért találkozhatunk itt Tóth Gergely tüskevári fazekas míves csörgős korsójával, Nesó Sándor, a népművészet berhidai mestere, népi iparművész csont- és szarufaragó gyönyörű, csontberakásos asztali készletével. Horváth Gyula népi iparművész, veszprémi faműves bakonyi karikás ostort hozott. Szuper Miklósné gránátalma-díjas népi iparművész, hímző a Balaton-felvidéken csipkéivel halmoz sikert sikerre, a kiállításra székelyudvarhelyi futóját, pilisi garnitúráját a Csepeli Hímzőkör készítette el. Mayer István keramikus, szobrász Kővágóörsről kék-vajszínű kályhacsempékkel van jelen. Szabó László Zoltán népi iparművész, a népművészet mestere, bútorkészítő Vöröstóról küldte el komódját, ládapadját. A szentgáli Szabó István faműves gondolkodószéke mellől is nehéz továbbmenni, mondjuk, a XX. század első feléből származó pápadereskei kopjafához.

Veszprémi és mégsem az a tárnoki Áment Éva bútorfestő munkája: a sólyi templom múzeumban őrzött, fából készült mennyezetkazettáit festette meg újra. Szépségben vetekszik vele, csak többször nagyobb a kalotaszegi református templom mennyezeti kazettáinak összeállítása – padlótól a mennyezetig egy teljes falat betölt a Szakrális terek, jeles napok szekcióban. Készítője a Néprajzi Múzeum nyugalmazott festő-restaurátora, a népművészet mestere, Gaál János. Ugyanitt látható Petrás Mária népdalénekes üvegfeszülete, üvegkelyhe és Madonna-domborműve.

A szintén népdal­énekes Juhász Réka, a népművészet ifjú mestere viselettervezőként jelentkezik a kiállításon, ahol találunk ugyanazt a foglalkozást mesterien űző generációkat, újítókat, akik egy adott témát, technológiát, anyagot újragondolva a tárgy­alkotó kézművesség egy egészen más csodáját hozzák létre. Ezzel a céllal hirdet évről évre pályázatot fiatal magyar divattervezőknek a Design Terminál Gombold újra! címmel.

A Nemzeti Szalon Öltözködés, stílus, identitás szekciójában régi viseletek láthatók, körülöttük pedig „újragombolt” mai darabok. Itt derül ki, hogy egy honfoglalás kori öltözéket most is nyugodtan lehetne viselni, hogy a vastagnak elkönyvelt nemezből áttetsző finomságút is lehet készíteni, hogy a debreceni fürtös guba milyen jól tud kinézni rövid női mellényként.