Szeretteik elvesztése jelenti ma is a legnagyobb fájdalmat

A család életét a katasztrófát követően sokáig szinte napról napra figyelemmel kísérte a Napló. Azóta is gyakran hírt adtunk róluk, annál is inkább, hiszen a szülők, Erzsi és Zoltán mindig örömmel fogadtak bennünket. No és történt is néhány jelentős esemény az eltelt négy év alatt. A legjelentősebb és legszebb egy újabb családtag érkezése volt. Ádám lassan már három éves lesz, ott jártunkkor Erzsi a devecseri óvodába készült menni érte.

- Ádám nagyon bő beszédű, a gyerekek közül ő ragaszkodik legjobban hozzám. Korábban elvesztett gyermekünkre, Alexanderre emlékezetet a születése pillanatától. Nem értem, miért de rettentően anyás, szinte nem is engedi, hogy Zoli esténként megölelgesse. Renáta már nagy lány, tizenhat éves, az ajkai középiskolában tanul, minden reggel ötkor kel. Gergő 11 éves, kiskamasz, sokat vitázik Dórikával, aki pedig már első osztályos, hét éves. Nem mondom, neki egy kicsit döcög még a suli, de tanulnak, nincs velük probléma az iskolában mondja Erzsi, amikor mindketten rácsodálkozunk, hogy milyen nagyok lettek időközben a gyerekek. A katasztrófában szülei mellett Dóri ugyancsak megsérült, édesanyjával együtt voltak sokáig a kórházban. A szemét és a nyelőcsövét kellett kezelni, valamint a bőrét.

Fuchs Istvánnak csak rossz emlék lenne a katasztrófa, ha édesanyját nem veszítette volna el (Fotó: Tóth B. Zsuzsa)

- A karján egy kis folt még ma is látszik és ő pontosan tudja, hogy az milyen sérülésnek a nyoma. A szeme rendbe jött, egészséges. Három éves volt, emlékszik mindenre. Még manapság is sokat emlegeti kishúgát, Angyalkát. Nagyon szerette ő is a legkisebbet mondja Erzsi. Az édesanya szívesen menne már dolgozni, de azt mondja, a gyerekek mellett nem tud bármit elvállalni. Zoli három műszakban dolgozik Ajkán, Renáta reggelente korán elmegy Kolontárról, nem mindig lenne, aki elindítsa óvodába, iskolába a kicsiket, ha Erzsi nem lenne otthon. Ő tartja rendben az állatokat is. A hátsó udvarban tyúkok vannak, a kutyákkal macska és görény napozik a teraszon.

A nagy első udvaron pedig gyerekbiciklik sorakoznak, csúszda, mászóka, hinta várja az óvodából, iskolából hazatérő kicsiket.

- Igazán nagyon jó helyünk van, persze, szép is ez a ház, de be kell vallanom, hogy mégsem tudjuk igazán megszokni. Az ölünkbe hullott hirtelen, nem mi dolgoztunk meg érte. Más így, mintha az ember maga építené fel a két kezével.

Viszont nagyon jól tudjuk, hogy ha az állam akkor nem lép olyan gyorsan, tető nélkül maradunk, ez tény. Az évfordulón most újra sokkal jobban fájnak az emlékek, de itt vannak körülöttünk a gyerekek, tovább kell lépnünk, nem szomorkodhatunk sokat - mondja Erzsi búcsúzóul.

Az új utcában pár házzal odébb laknak Fuchs Istvánék. A háziasszony gyengélkedik, férjével beszélgettünk. István az édesanyját veszítette el a katasztrófában.

- Nem is tudok újat mondani, annyi mindenről szó volt a négy év alatt. De ma már kicsit kívülről látom az egészet. Ha az édesanyám nem halt volna meg, mondhatom, csak egy rossz emlék lenne, ami történt. Új életet kellett kezdenünk itt, de így, nélküle minden más. Nap mint nap itt van a gondolataimban. Méltatlan volt hozzá, ahogy elment. Annál is inkább, hiszen ellátta magát, egészséges volt még. Már amennyire persze nyolcvankét évesen az lehet valaki. Sokáig élhetett volna. A lányomnak kellett azonosítania. Egészségügyben dolgozik, látott már kemény dolgokat, de nem tud róla beszélni ma sem, annyira megrázta - mondja István. Az iszap elvitte az édesanyja házát, az övékét, meg a fiáékét, a testvéréékét. A szomszédban két idős házaspár is meghalt, ezt ugyancsak nehéz feldolgozni István szerint.

- A fiamék kisbabát vártak, rögtön Veszprémbe költöztek. A lányunk Petőházán lakik, a kisebbik fiunk Budapesten. Az első nap gondoltam rá, hogy el kellene költözni innen, de aztán aludtam rá egyet és maradtunk. A testvéremék, Janiék itt a szomszédunkban kaptak házat. Gyönyörűek az épületek, nagyon szeretem az új házunkat, sokkal korszerűbb, mint a régi volt, de ez mégsem vigasztal, ha az édesanyámra elvesztésére gondolok - mondja szomorúan István.