Reggeli kaszálás

Április 29.

Rákaptam a kora reggeli kaszálásra. Az első alkalmakkor anyai nagyapám, ki híres és elismert kaszásnak számított a szülőfalujában (komoly konkurencia közepette, tekintve, hogy akkoriban a gabonát is így aratták) még alighanem felhőtlenül szórakozott a mozgásművészetemen, de aztán lassan a helyükre kerültek a mozdulatok. A kezdeti, inkább a tai chi és a kortárs balett különös kombinációjára emlékeztető etűdök után folyamatosan csiszolódott a technikám, ami hamarosan megmutatkozott a hatékonyságon is. Egyre kevésbé lehetett tartani attól, hogy a fejem fölött elhúzó motoros sárkányrepülő lezuhan a röhögéstől. Először Árpi szomszéd élesítette be a szerszámot, de most már lazán fenek, anélkül, hogy úgy néznék ki, mint a makacs lovag a Gyalog galoppban a párbaj végén. Kalapálni még nem kalapálok, arra szerintem születni kell. 

Természetesen (Sanyi bácsi kifejezésével élve) a szovjet dülöngélő kaszáról beszélek, aminek a rendeltetésszerű használata komoly tudomány, mert úgy van az, hogy hadonászunk összevissza, aztán majd csak lesz valahogy. Mert benzines kaszát (a permanens zajszennyezés borzalmas kiváltóját) komoly férfi nem állít hadrendbe sík terepen, fűnyíró traktorra meg nincs pénzem. Azokat csak a barkácsáruházak előtt nézegetem néhanap, kissé meghatottan és szomorúan, különös tekintettel a pohártartós verzióra. Mert annál vagányabbat el sem tudok képzelni, hogy szalmakalap, klottgatya, vietnámi papucs, egy doboz sör, oszt előre, kifelé a mezőre. 

Na mindegy, ahogy ez kinéz, az már egy másik karma, addig is előkaszálok vidáman, majd sétálok egy nagyot hű társammal, az alsókategóriás, ugyanakkor csodálatos hagyományos fűnyíróval. Közben persze gondolkodom, hiszen, amellett, hogy mindez jót tesz az egészségnek, egyben meditációs lehetőség is. Eszembe jut például a napi penzum első mondata, mert az első mondat nagyon fontos, aztán úgyis Jézus vezeti az ember kezét, és ki tudja, mi lesz a vége. Azon is töprengek még, hogy miért pont ezt a reggeli időpontot választottam a kaszáláshoz (ha már kaszálok, ugye, mert senki nem tartott revolvert a halántékomhoz, hogy belekezdjek végre), már azon kívül, hogy amíg harmatos a réti fű, könnyebben suhint a kezem (eljár mintegy), a déli verőfényt meg kihagynám, míg nem visz rá a szükség. Végül az öregedésre fogom. Mert kamaszkorunkban legszívesebben délig ellustálkodtunk volna az ágyban, most pedig egyre korábban kivet magából a bútor. Talán mert fogy az idő, a mozgása is gyorsabbnak tűnik, ami persze illúzió, de mégis, és nem szeretnék lemaradni semmiről. Mindenféle napfelkeltékről, korai madárdalról, palánták öntözéséről, ilyesmikről. Talán. Mindenesetre szépen gyarapodnak a kazlacskáim. És bár, ha nincs baj, az ember csinál magának, de nem, nem veszek sem lovat, sem tehenet.

Április 30.

András Ferenc halála mélyen megrázott. Gyászolom a nagyszerű rendezőt, akinek sikerült véghezvinnie azt a bravúrt, hogy szerzői filmeket készített a közönségnek, és ezzel a maga részéről véget vetett egy parttalan vitának. A Dögkeselyű és a Veri az ördög a feleségét (utóbbi éppen megint aktuális) etalon. De még jobban hiányzik maga az ember, aki, valahányszor csak találkoztunk, lelkesen beszélt a munkáimról, miközben kizárólag szerényen az övéiről. Holott, ugye… Odafigyelés a másikra, ő tudta ezt, remekül, ahogyan Lee van Cleef a hátát a falnak vetni. A tájnak, amelyben élt, szintén hiányzik. Mert sorra mennek el belőle a bölények és a mohikánok, míg az újonnan érkezők jelentős részével csak többen lettünk. Fricikém, Isten nyugosztaljon!

Május 1.

A nyuszik és az őzgidák is várják a majálist, miért lennél te éppen szomorú? Már több mint harminc éve ez a kis dalocska jut eszembe a Twin Peaksből ezen a napon. Szinte történelminek nevezhető távlat. És kis híján fél évszázada annak, hogy ilyenkor kivezényeltek minket az iskolából a felvonulásra. Még ki sem kanyarodtunk a Dózsa György útra, máris leléptünk, és estig csavarogtunk a leharcolt bérházak között. Így telt a munkásosztály nemzetközi ünnepe, avagy a nemzetközi munkásosztályé. A sör-virsli kombó érdekesebbnek tűnt aztán Bud Spencer és Terence Hill előadásában. Nem tudom, létezik-e még a klasszikus értelemben vett munkásosztály, valamint a vele egykoron szövetséges dolgozó parasztság. Valószínűleg a régi formájában már nem. Viszont azt látom, hogy mialatt sokan az árnyékban panaszkodnak amiért nyáron meleg van,  mások javítják az utakat, aratnak és megtermelik azokat a javakat, amelyeket elfogyasztunk. Tisztelet nekik.