Miért süllyedtek idáig? A (veszprémi) lélek, és annak hiánya

Fontos üzenete volt a keddi szurkolói demonstrációnak az, hogy mindenki csinálja azt, amihez ért. Hogy ez a Telekom Veszprémnél nem így van, az önmagában kínos, emellett eredménytelenséget okoz a csapatnak és presztízsveszteséget szül a klubnak.

Momir Ilics és Gulyás Péter nem szakbarbár, nyilvánvalóan értenek a kézilabdához, a gazdag játékosmúlt mellett edzőként is letettek ezt-azt az asztalra, viszont az is tény, hogy az elmúlt három év céljai közül sok mindent nem sikerült elérni. Ahogy a bakonyi drukkerek sorolták: a magyar fiatalok beépítése megbukott, a Bajnokok Ligájában nem sikerült a hőn áhított áttörés, a csapat játéka pedig sablonos, teljesítménye hullámzó, a keret erősségéhez képest gyenge.

Bár még hátravan az idei bajnoki és kupadöntő, a mérleget megvonták, megvontuk, és ha osztályozni kellene, legfeljebb hármast kaphatna az alakulat a két szakember irányításával. Ez nem bukás, de ahhoz elegendőnek kell lennie, hogy az érintettek elgondolkozzanak és esetleg feltegyék a kezüket: megpróbáltuk, de nem teljesítettük, amit vállaltunk, emelt fővel távozunk.

Az önkritika azonban nem jellemző jelenleg az egyesületre, és talán ezért is érezték most a szurkolók, hogy hallatni kell a hangjukat. Ez fontos volt, ugyan nem a drukker választ vezetőt és edzőt, viszont jelezheti, ha úgy gondolja, rossz az irány. Most ez történt. Kérdés, hogy értő fülekre talál-e a segélykiáltás.

Most nézzük, vajon miért eszkalálódott a helyzet, miért süllyedt idáig egy gazdag, modern és összességében jól felépített egyesület! Érdemes kicsit visszamenni az időben. Az Építők felemelkedése hosszú időn keresztül szinte folyamatos volt, a kis kelet-európai (kézilabdás szempontból Veszprém bizony Kelet-Európa) csapat fokozatosan felzárkózott a nagyokhoz, és amint ez megtörtént, sajnos szépen lassan elveszítette azt, amiért ez megtörténhetett. A sikerekben nagy szerepe volt az identitásnak, a veszprémiségnek, a Dávid–Góliát-effektusnak. A Veszprém remekül működött Dávidként, Góliátként viszont jóval árnyaltabb a kép.

Ilyen komoly lehetőségek mellett nyilván a célok is a lehető legnagyobbak, úgy viszont képtelenség elérni őket, hogy a veszprémiség csak a címerben és a közönség soraiban itt-ott van jelen.

A mindenkori vezetőségnek törekednie kellett volna (és kellene) arra, hogy a veszprémi kézilabdacsapat igazán veszprémi legyen és ne egy franchise, amely bárhol „ledobható”. Mit jelent ez? Semmiképpen sem üres és közhelyes szólamot. Legfőképpen azt, hogy ennek az identitásnak bele kell fonódnia a klub szervezeti struktúrájába. A vezérigazgatótól a takarítóig mindenkinek tudnia, éreznie és képviselnie kell ezt a fajta veszprémiséget. És most jutottunk el ahhoz, hogy ez miért fontos a csapat, a teljesítmény szempontjából.

Egy kézilabdacsapat sokféle játékosból, személyiségből áll. Vannak olyanok, akik 10 méterről is a kapuba tudnak bombázni, mások a játékintelligenciában emelkednek ki, esetleg technikailag, vagy gyorsaságban képesek az átlag fölött teljesíteni. Egy jól együttműködő csapatban mindenki beleteszi a saját tudását a közösbe. Akad azonban egy olyan személyiségtípus, aki nemcsak hozzáteszi a saját részét, hanem a többiekre is képes pluszt pakolni. Ő olyan, aki „megőrül”, átszellemül a pályán, nem azért harcol, mert kell, mert ezért kapja a fizetését, hanem azért, mert az említett identitás és szellemiség a vérében van. Az ilyen típusú játékos képes arra is, hogy a közönség erejét közvetítse a társaknak, játékba transzformálja a buzdítást. Egy nagy rangadó, egy kupa sorsa sokszor múlik egy-egy ilyen játékoson. Komoly trófeákat nem lehet pusztán tudásból nyerni, a legnagyobbak között már a lélek, annak ereje dönt.

A veszprémi közönségnek van ereje, ezt senkinek sem kell bemutatni, viszont a jelenlegi keretben nem látok olyan játékost, aki az említett módon ezt képviselné a pályán. Ha valóban nincs, az az igazoláspolitika súlyos hiányossága, ha van, de nem látható, akkor az edzőé. Egyik verzió sem jelent jót.