A késő alkonyat és az este között - Ekkor rebbennek elő, hol kettesével cikázva, hol andalogva, hol egyedül repülve a szalonkák

Olyanná, akinek már nem kell minden nő, hanem csak egy. De az nagyon. Aki nem akarja a tavaszt mind az öt érzékszervével felinni, felenni, felérezni, hanem megáll ráérősen egy virágzó fa előtt, vagy egy lapuvirágok kis rózsaszín bójáit kerülgető patak felett, és nézi azt, miközben gondolatai csak úgy táncolnak maguktól - évtizedeken keresztül és kis törött emlékcserepek felett. Zománckék cserepek, amelyek kéksége sok-sok átélt napból párlódott le egy olyan meleg bizonyossággá, ami egyszerre a helyére tesz mindent. Sok persze nem látszik ebből, csak egy tűnődő félmosoly, vagy egy bizonyos gesztus, amit fiatal korunkban hiába gyakoroltunk volna, nem sikerülhetett, mert a szüntelen és mohó élni akarás elnyomott minden másra és másikra figyelmező hangot. A víz, a meleg föld, a felhők és a százféle madár hangját és valahol hátul a szerelem kis zöld fűszálnyi sóhajtását, ami minden este kézen fogva átsétál veled az álmokba, hogy ne félj magadtól és ne félj a holnaptól se.

Fotók: Ifj. Vasuta Gábor

És itt most joggal megkérdezheti a kedves olvasó, hogy mi köze mindennek a szalonkához? Hát csak annyi, hogy van tíz perc a késő alkonyat és az este között, amikor a feketerigók csettegése hirtelen abbamarad, de a denevérek szerint még túl sok a fény. Csak tíz perc, vékony mezsgyéje a vöröslő utolsó napsugaraknak és a vacsoracsillag megerősödésének. Ekkor rebbennek elő a szalonkák, hol kettesével cikázva, hol andalogva repülve, hol csak egyedül jőve.

Ilyenkor a természetszerető ember magába száll, és úgy próbál lenni, mintha ő is idetartozna. Nekiveti a hátát egy nagy bükkfának, lassan lélegezve be az egyre hűvösülő levegőt. Kevés, kevés pillanata van az életnek, amikor az megmutatkozik legegyszerűbb, ám saját magunktól hozzáférhetetlen valójában, és ami a legjobb, hogy nem kell hozzá se megnősülni, se templomban kuporogni, se Hamvas Bélát olvasni.

Aztán persze vannak másmilyen emberek is, akik számára a szalonka vadászati objektum. Több nagy vadászunk naplójában szerepel az a dicső pillanat, amikor a szalonkapárt leduplázza, azaz egyszerre sikerül elpusztítania a tojót és a hímet, nyilván, hogy ne sírjanak egymás után. Majd a tollaiból kalapdíszt csinál, kis testéből levest főz, avagy megtölti gombás-májas keverékkel, sőt, béltartalmát kinyomva azt pirítósra keni. De gustibus non est disputandum, mondták erről és egyéb ilyen dolgokról az ókori rómaiak, ahol Apicius lakomáin egyébként külön vomitórium volt rendszeresítve, amit ma egyszerűen hányószobának fordíthatnánk. Ott szalonkák is szerepeltek az étlapon, de hogy nyíllal-e vagy katapulttal lőtték le, az nem tudott dolog.

Jómagam egyszer láttam szalonkát júniusban is, méghozzá a Zemplén legkultikusabb helyén, a Bohó-rét fölött. Egy gömbölyű kövön álltam éppen, hogy közelebb legyek a teliholdhoz, amikor átlebbent ő a nyiladék fölött, és bár nem vagyok madarász, sejtettem, hogy valami jelentőset látok, majd elégedetten elcsoszogtam inni a forráshoz, amiben egy másfél méter nagyságú húrféreg lakott, de a sötétben már nem volt észlelhető, így megnyugodva kortyolgattam le róla a vizet. Mert a szalonka percre pontosan április elejéig marad, és csak néhány pár fészkel itt.

Továbbhaladva befelé a szalonka rejtelmetes világába, tudni kell róla azt, hogy ha a frissen kiköltött fiókás tojót megzavarják, akkor fiókáit a hóna alá csapja és elrepül velük. Ezt úgy kell elképzelni (mert valljuk be, elég nehéz), hogy a tojó hasaaljába csimpaszkodnak a kicsik, olykor négyen-öten is, és lábukat kilógatva az anyamadár testéről szállítódnak el a veszély helyszínéről. Ez a szituáció nagyban idézi a középkori bestiáriumok világát, a poraiból megújuló Phoenix- szel és a fiait ennenmagával tápláló pelikánnal, aki eme szép tettéért a református egyház címermadara is lett.

Tudnivaló továbbá, hogy az elmondottak érzelemgazdag világa az erdei szalonkára érvényes, mert rajta kívül van még sárszalonka, valamint kis sárszalonka is, amelyek azonban valami oknál fogva sokkal kevésbé sztárolt madarak, majd cikkzárta után megtudtam, hogy van nagy sárszalonka is. Hogy a hollandok ötven- avagy százguldenesén melyik volt rajta, azt már nem tudom, azt azonban igen, hogy nagy hatást gyakorolt rám az a címlet, mert addig úgy gondoltam, a nyolcvanas évek magyar papírpénzeit alapul véve, hogy bankjegyeken kizárólagosan pórul járt forradalmároknak van helyük, meg később Ady Endrének, akiről szintén semmi vidám nem jut az ember eszébe. Mondhatnám úgy is, hogy a hollandok papírpénz-szalonkája közölte velem, hogy vannak vidám és magukat nem véresen komolyan vevő és állandó nemzetgyászban gondolkodó kultúrák is a világban. Ezen madarak egyébként mind más latin névvel rendelkeznek és méretbesorolásuk is hiányos, úgyhogy példát vehetnének ez ügyben a harkályfélék logikus rendszerezéséről.

Gábor azt mondja, hogy a kis sárszalonka annyira bízik rejtőszínében, hogy csak a legutolsó pillanatban száll fel, közvetlenül az ember lába elől, és az őt ábrázoló fényképek majdnem mind egy budapesti, Kőérberki út melletti homofil példányról készültek egészen addig, amíg egyszer a macska is lefényképezte. A nagy sárszalonkát kétszer látta a Marcal mellett, a sárszalonkát pedig a nyirádi Sár-állón figyelte meg fészkelés közepette. Figyelemre méltó, hogy a területen egy állandóan vizes folt van, amelynek tundrai feelingjéről a gyapjasmagvú sás gondoskodik, és a szalonka pont abba ült bele fészkelni, hogy ne legyen honvágya az északi tájak után.

Szóval a tavasz. Lehet, hogy a tavasz a kulcsa mindennek. Jönnek egymás után. Kis csillagvirágokkal, az esthajnalcsillag szólókarrierjével, szalonkákkal és emlékekkel. Egyre több, egyre nehezebb emlékkel, miközben begomboljuk magunkon a kabátot, mert lassan hűvös lett.