2008.08.05. 03:23
<u>Követési távolság</u>
Nem vagyok a magam ura. Már vagy nyolc és fél hónapja élünk együtt, testi, lelki szimbiózisban. A hamarosan megszületendő gyermekünk, Luca és én.
Főbérlő az albérlővel. Megosztozunk. Szó szerint mindenen, mindenben és mindenkin.
Már fel sem tűnik, ha valaki többes számban üdvözöl minket-engem, s bár eleinte roppant mód idegesített, ma már azt is megszoktam, hogy sokan köszönésképp azonnal letapiznak, vagyis megsimogatják a hasamat.
Lassan elfogadom a halszájnak becézett köldököm formáját, s azt is, hogy felülről legjobb esetben is csak a cipőm orrát látom. Már meg sem lepődök, hogy minden kedvességen, romantikus megjegyzésen, még egy cuki mesefilmen is elbőgöm magam.
Nem tudom tartani azt a bizonyos követési távolságot sem, úton-útfélen magamra rántom az ajtókat, nekimegyek a férjemnek, félrelököm a kutyát, mert egyszerűen nem érzem, mekkorák vagyunk.
Eddig rá sem hederítettem a babákra, most az összes szembejövőt legszívesebben megdögönyözném, megpuszilgatnám.
Felesleges fokozni. Más lettem. Kívül, belül. Nagyon. De olyan jó, amikor érzem, hogy a kezemet a hasamra simítva ott lubickol, buborékol, izeg-mozog, pörög-forog a bébink.
S ilyenkor még azok a világrengető problémák sem számítanak, hogy féléve nem aludtam a hasamon, hogy nem tudom egyszerűen bekötni a cipőm, s hogy a vízben nem úszok, hanem inkább lebegek, mint egy furcsa medúza. Így talán megértik, ha a hétvégi Balaton átúszásra sem neveztem...
A Gyermekszoba on-line képgalériát IDE kattintva érheti el. 
A Gyermekszoba rovatunkban megjelent cikkeket IDE kattintva olvashatják. 
Az ENTEO közösségi portálunk Gyermekszoba klubjához IDE kattintva csatlakozhat.
