Eltűnünk

Az anyaghalmazból – rengeteg időt és rengeteg átalakulást követően – megint bolygók lesznek. Évmilliók alatt kihűlnek annyira, hogy szilárddá válik a felszínük, megjelenik rajtuk a víz, majd az első egysejtű, és sok-sok idő múlva a maihoz hasonló élet is felüti a fejét. Vagy nem üti, vagy a miénkhez egyáltalán nem fog hasonlítani. De talán az is egyfajta élet lesz.

Azt mondta nekem nemrég valaki, hogy ezen aztán kár morfondírozni. De nem azzal az elkoptatott érvvel jött elő, hogy ugyan, ez minket már úgysem érint, letelik ez a ránk kiszabott pár évtized, és részünkről lezárva a jövő. Hanem azzal, hogy addigra már úgysem lesz ember. Lehetetlen, hogy legyen. Régen elpusztítja önmagát, nemcsak a fajt, a civilizációt, a földet is, mindent. Mire a Nap felrobban, nem lesz már itt senki, aki azzal törődjön. Nem csak a zöld gondolat, természeti környezetünk folyamatos, egyre erősödő pusztítása miatt tűnünk el a föld színéről. Hanem mert képtelenség, hogy egy kultúra fajtársai gyilkolására épüljön.

Az emberiség történelme háborúk története. A mai kultúránk fő hordozója – a tévé, amit naponta fogyasztunk – szinte kizárólag az erőszakosságot, a gyilkolást jeleníti meg.

Nyilvánvaló, hogy rajtunk kívül a világegyetemben van értelmes élet. De hülyék lennének kapcsolatba lépni velünk. Az agresszív, saját egyedeit pusztító fajnak nincs helye a kozmosz harmóniájában, ezért nem nyitja ránk senki az ajtót.

Egyedül maradunk, és önpusztító fajként tűnünk el a semmiben.

A Napnak semmi köze nem lesz ehhez.