interjú

2019.05.03. 11:00

Majdnem otthagyta a színészi pályát Csomor Csilla

Töretlen, szép íven haladt előre Csomor Csilla a színészi karrierje, ám egyszer csak hirtelen megtorpant. A színháza 19 év után váratlanul elköszönt tőle, és ez annyira megviselte, hogy azon gondolkodott, örökre elhagyja a pályát. Végül nem tette, és ma már úgy tekint erre a nehéz időszakra, hogy az akadályok, a fájdalmak, a tragédiák őt építették. A Hot! magazin interjúja.

Polesz Anita/Hot!

Forrás: Hot!

Több olyan sérelem is érte, amiknek egykor hangot is adott, ma viszont már csak mosolyog, ha visszagondol ezekre. Mindig is így állt az élet nehézségeihez?

Nem szeretem hordozni magamban a fájdalmat, a sérelmeket, a haragot. Igyekszem jobb belátásra bírni magam, ha rossz vagy negatív dolog történik velem. Kevésbé vagyok simulékony, inkább hirtelen haragú, de hosszú távon semmiképpen sem vagyok haragtartó. Ez egy tudatos és nagyon nehéz munka eredménye. Viszont az vallom, hogy ha tele van szögelve a kerítés, és kihúzzuk belőle a szögeket, a lyukak azért ott maradnak.

Hol kezdődtek a problémák az életében?

A Barátok köztből való távozásom közös megegyezéssel történt. A tévés munka mellett kevesebb időm jutott színházra, ezért tudatosan a színház mellett tettem le a voksomat.

A sors furcsa fintora, hogy pont a színháztól, ami mellett kardoskodtam, kaptam az arcul csapást, hogy nem kellek. Ezt nehéz feldolgozni, pláne akkor, amikor az ember nőként is pont egy változási folyamatban volt.

Más lennék ma, mint aki vagyok, ha ezeken a történéseken nem mentem volna keresztül. Azok a negatív dolgok, sérelmek és fájdalmak olyan emberré edzettek, aki már másképp néz a korábbi történésekre. Ezeknek meg kellett történniük ahhoz, hogy ilyen pozitív legyek.

Fotó: Hot!

„Művész még a környékünkön sem volt”

Már kislányként is a színpadról álmodott?

Egész kiskorom óta vonzott a színpad, de színházat először csak középiskolás koromban láttam. Bohóc akartam lenni, mert a vándorcirkusz gyakori vendég volt a kis falumban, Jászfényszarun. Amikor megjelentek, reggeltől estig ott tanyáztam, és nagy barátságokat kötöttem a cirkuszhoz tartozó gyerekekkel. A bohóc volt számomra a legszimpatikusabb, mert ő volt az, aki mindenhez kellett, hogy értsen, és úgy csinált, mintha semmihez sem értene. Kacagtató és szomorú az ő sorsa, amiben számomra minden komplexen megvolt.

Mikor váltott a színészetre?

Általános iskola ötödik osztályában kaptunk egy új tanárnőt, Rozika nénit, aki indított egy amatőr színjátszó csoportot. Nagyon megtetszett.

Korábban már sok mindent kipróbáltam – dzsesszbalettet, kézilabdát, matek- és rajzszakkört –, de amikor elindult a színjátszókör, rájöttem, hogy ez az én világom.

Négy évig a gyerek-, majd a gimnáziumban a felnőttcsoport tagja voltam. Nyolcévnyi amatőr múltam volt, amikor bekerültem a főiskolára. Ismerős volt már a közönség, a taps, a siker, a munka. Versmondóversenyeken szerepeltem – mindig nagyon jó eredménnyel –, ezekre a tanár nénim készített fel, mint ahogy a főiskolára is.

Egy kis faluban szokatlan, hogy színésznek készül egy gyerek, inkább valamilyen kétkezi munka felé terelgetik.

Művész még a környékünkön sem volt. A keresztapám festő volt, szobafestő, viccesen őt szoktam emlegetni. Rozika néninek köszönhetem, hogy színész lettem. Néha gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha őt nem oda helyezik, és ha nem indul el a csoport.

„Az a kifogás merült fel egykor a személyem ellen, hogy sorozatsztár vagyok”

Mit csinálna akkor ma? Lenne egy polgári szakmája?

Fogalmam sincs. Az biztos, hogy valami kreatívat. Ügyes voltam a mozgásban, jól rajzoltam. Az államigazgatási főiskolára jelentkeztem, a közszférában tudtam elképzelni magamat. Az anyakönyvvezetés vonzott, olyan teátrálisnak találtam. A csoportunk sok polgári esküvőn vett részt, szavaltunk, énekeltünk. Úgy éreztem, ez közel áll hozzám. Azért azt nem gondoltam, hogy ebben fogom leélni az életem, de meg kellett jelölnöm egy polgári pályát. Már fél lábbal bent voltam az államigazgatásin, amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol már korábban megtartották a három felvételi rostát, mint ahogy leérettségiztem. Jól be voltam biztosítva.

A győri színházban kezdte a pályáját, négy évad után a Nemzeti Színház következett, ahová szinte hazament, ugyanis a gyakorlati időszakodát is ott töltötte.

Tizenkilenc év lett belőle – kilenc év Nemzeti és tíz év Pesti Magyar Színház –, amikor egyszer csak azt mondták, hogy nem kellek többet. Holott én akkor már bizonyítottam színpadon és országosan egy sorozatban. A televíziónak köszönhetően mindenhol ismertek, szakmai díjakat kaptam, és elmarasztaló kritikát sem írtak rólam.

Sosem kérdezte meg az egykori igazgatójától, Őze Árontól miért hozta ezt a döntést?

Nem találkoztunk azóta. Viszont gyakran látom a kereskedelmi csatornák sorozataiban szerepelni. Érdekes, pont az a kifogás merült fel egykor a személyem ellen, hogy sorozatsztár vagyok. És az szerinte nem volt összeegyeztethető a művészi munkával.

Nézeget még hátrafelé, hogy mi lett volna, ha…?

Azóta is teszem a dolgomat, és inkább előrefelé nézek. Nem mentem a Dunának – igaz, pár évvel ezelőtt gondolkoztam rajta, hogy felfüggesztem a pályámat. Semmilyen munka nem talált meg, ám kitartottam, pedig orrolhatnék a szakmámra, hogy nem méltányol eléggé. A világirodalom a női karakterekkel mindig is mostohábban bánt, ma már kevesebb női szerep van, mit férfi.

Pár éve beszélgettem az egykori osztályfőnökömmel, Kerényi Imrével. Amikor mondtam neki, hogy kényszerűségből lettem szabadúszó, azt válaszolta: „Ja, Tolnay Kláriból kevesebb kell!” Én ezt dicséretnek vettem.

Már a főiskolán is biztatott, hogy soha ne érezzem, hogy hátul vagyok, és nem vagyok olyan értékes, mint a többiek. Volt egy kisebbségi érzésem, hogy vidékről, egy egyszerű családból érkeztem a kemény színi szakmába, ami sokszor igényel férfias kitartást, energiákat.

Fotó: Hot!

„A világ nem úgy van összerakva, hogy minden nőnek anyának kell lennie”

Visszatekintve egy kicsit, másképp csinálna valamit, ha újrakezdhetné?

A szakmámban szinte semmit. Párkapcsolati téren igen. Aki el akart téríteni az utamtól, az nem szeretett annyira, hogy megértse és elfogadja, hogy én ilyen életet élek, ezt választottam magamnak. Egyedül élek, de van társaságom és elfoglaltságom. Hiszek abban, hogy még nem kell lehúzni a rolót, lehet új barátságokat kötni, új feladatokat találni.

Negyvenhárom évesen szakított egy férfival, amikor még volt esélye, hogy saját gyereke legyen.

Az sajnos nem úgy van, hogy elengedjük egymást, mert az egyikünk nem akar gyereket, és másnap jön a herceg fehér lovon. Egy kapcsolatot meg kellett gyászolni, és amikor új férfi jött az életembe, más volt, mint akire apaként gondolhattam volna. Az idő pedig kíméletlenül halad, a biológia is közbeszól.

Értelmetlen lett volna abba a hibába esni, hogy nagymamakoromban tologatok egy babát, mert egy gyereket fel is kell nevelni. A felelősség bennem mindig is nagyon nagy volt.

Nem érzem magam sem többnek, sem kevesebbnek attól, hogy nincs gyerekem. Tudom, hogy az életemben lesznek még olyan helyzetek, ahol gyerekekkel tudok foglalkozni; közel áll hozzám az oktatás.

Örökbefogadásra sohasem gondolt?

Foglalkoztatott az örökbefogadás gondolata is, de én csak anyja tudnék lenni valakinek, női energiákkal, női gondolkodással. Nagyfokú tiszteletlenség annak kitenni egy gyereket, hogy nincs apja. Látok olyan nőket, akik azt mondták, hogy maguknak szülnek. Szerintem ez önzőség, mert kell egy férfienergia, egy apa, egy stabil férfiúi háttér is. Ahogy egyedül sem akartam vállalni, úgy nem akartam egyedül sem maradni egy gyerekkel. Meggyőződésem, hogy a világ nem úgy van összerakva, hogy minden nőnek anyának kell lennie.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!