Az alapkérdés

2019.08.08. 16:46

Vészabó Noémi: boldog vagy?

Szepes Mária és Müller Péter nyomdokain Vészabó Noémi író arra vállalkozott legújabb könyvében, hogy a festőművész, az anya, a nő, a barát, a feleség szemszögéből zsigeri őszinteséggel, a saját életén keresztül láttatva beszéljen elengedésről, szerelmekről, féltékenységről, boldogságról.

Takács Eszter

Forrás: Vasárnap Reggel

Fotó: Kallus György

A közelmúltban jelent meg a Titok, nem titok? című, hatodik könyve. Az élet legegyszerűbb, hétköznapi mégis legösszetettebb kérdéseire keresi a válaszokat. Honnan jött az ihlet?

Tavaly, advent előtt a Cukor utcai Polgári Szalonban tartottam egy lélektani barangolást. Kicsit mindannyian már áhított hangulatban voltunk. Ezen a rendezvényen ott volt a kiadóm igazgatója Fári István is, aki megkérdezte, hogy ezeket a gondolatokat, miért nem írom le? Eltelt pár hónap, kora tavasz volt, amikor „elkapott” valami, és írni kezdtem. Később a férjem, Dézsy Zoltán mesélte, arra lett figyelmes, hogy villámgyorsan kattog a billentyűzet. Nem tudtam olyan gyorsan gépelni, ahogyan jöttek a gondolatok. Kegyelmi állapot volt, nem volt előtte ihlet, arra sem emlékeztem, mit írok, csak írtam és írtam. Onnantól már csak a jelekre figyeltem, bármilyen apró kis impulzus ért, azonnal lejegyzeteltem. Ez az expresszivitás az egész munkásságomra jellemző, akár írás, akár festés. A művészeknek „kötelességük” azt, amit kapnak, továbbadni. Ilyenkor nincsen éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok, hanem csinálni kell. Ez persze el is éget, a szenvedély áldott teher.

Mire próbálta megadni a választ?

A hétköznapi gesztusokban csodák rejlenek, csak nem mindig fogékony az ember. Amikor édesanyám szépen terített asztallal vár, akkor nem csak egyszerűen főzött, hanem minden szeretetét nekem adta, vagy amikor az eladó szép napot kíván, akkor nem csak elköszön. Pedig ezek adok-kapok kapaszkodók. Amit sugárzok, arra váltok ki reakciót a másik emberből. A könyvem ilyen egyszerű dolgokról szól, mint szerelem, elengedés, gyászfeldolgozás, fájdalom, de bemutattam a érzelmi zsarolókat, az energiavámpírokat is. Ez egy furcsa vallomás az életről, ahogyan a festőművész látja. Hogy én, hogyan éltem meg az életnek ezeket a dolgait. Persze attól, hogy leírom, milyen amikor fáj a fogam, attól még te nem fogod tudni, milyen ez a fájdalom, de egy pici ízelítőt kapsz, esetleg el tudod képzelni, vagy segíthetek neked feldolgozni bizonyos eléd kerülő problémákat. Vagy ha már fájt a fogad, akkor megerősítelek abban, hogy nem csak veled esik meg ilyesmi, olykor ez is lehet parányi együttérző segítség.

Rá lehet vezetni az olvasót, milyen az elengedés? Vagy hogy néha miért fontos?

Próbálom. Nem csak szerelmet kell néha elengedni, de régi bútort is vagy molyos ruhát, haszontalan, poros dolgokat, bántó embereket, szorongásokat. Az emberek nem tudnak elengedni, nem dobják ki a lomokat, őriznek rossz energiájú törött tárgyakat.

Miért újszerű mindezt a festőművész szemével látni?

Mert képekben gondolkodom, és képeket láttatok. Árnyékokat és fényeket veszek észre. Ez egy másik látószög, de valójában amit olyan nagy titoknak érzünk a szemünk előtt van. A festőművész mindig figyeli a körülötte lélegző világot, hivatása miatt talán másképpen lát vagy láttatja a valóságot.

Akkor nincs is titok?

De van. (nevet) Csak magunknak kell megfejteni. Az író, a festő, a muzsikus legfeljebb csak útmutatót tud adni.

A férje írt egy gyönyörű ajánlót a könyvéhez, ahol Müller Péteréhez vagy Szepes Máriáéhoz hasonlítja az írását.

Számomra az volt a legfontosabb, hogy ne rugaszkodjak el. Merjem kiadni magam, a gyengeségeimet, a hibáimat. Elmesélek például a könyvben olyan történetet is, amikor féltékeny voltam. Akkor kerülhetek közel az olvasóhoz, ha engedem láttatni, hogy néha milyen farkasok marcangolják a lelkünket. A féltékenység egy szerelmes embernél természetes, de könnyen átcsap birtoklási vágyba, ami már nem egészséges érzés. Többször kiszólok az olvasóhoz.

Igen, ezt a férje írta is az ajánlóban, hogy kíméletlenül kiszól.

Muszáj. Az embereket néha meg kell rázni. Dr. Szarvasházi Judit főszerkesztő is jelezte, hogy néha nagyon kemény kérdésekkel szembesítem az olvasót. Ezekkel a kérdésekkel szembe kell néznie annak, aki fejlődni akar, aki tényleg boldog akar lenni. Másra mutogatni, hőzöngeni, másban a hibát keresni, felnagyítani a legegyszerűbb, de ez nem vezet sehova, csak megkeseredettséghez. Az alapkérdés, amire választ kell kapni: boldog vagy? Kíváncsi lennék, ha az olvasókat most megkérdezném, boldogok-e, vajon mit válaszolnának a kérdésemre?

Ha a válasz nemleges, akkor megoldást is javasolsz?

Hogyne. A legegyszerűbbet. Változz te, a világ nem fog. Ne egyik napról a másikra, hanem apránként. A maratont sem tudnád lefutni, ha most azt mondanám, hogy indulj el. De ha tíz nap alatt kell, akkor napi 4,2 kilométert már lehet, hogy le fogsz tudni futni. Ha pedig 42 napod van, még könnyebb a dolgod. Tehát mindig csak egy lépést kell megtenni. A változáshoz viszont az első lépés a tükörbe nézés. És nem elég belenézni, meg is kell látni, amit mutat, utána lehet fejlődni.

A könyv olyan, mintha egy barátnő mesélne a másiknak.

Pontosan ezt akartam. A tapasztalataimat, a megéléseimet, az anyát, a művészt, a nőt vittem bele.

Említette, hogy egy egész fejezetet szentelt a szerelem témájának a könyvében. Ön szerint hányszor lehetünk szerelemesek egy élet alatt?

Lelki társat legfeljebb egyszer talál az ember, és akkor nagyon szerencsés, ha valaha is találkoznak, szerintem keveseknek adatik meg, hogy fölismerjék vagy megtalálják a valódi társukat, de szerelem sokféle van. Szerethetünk rajongással valakit, azért mert szép, de lehet, hogy nem olyan jó. Mást azért szeretünk, mert minket szeret, mert biztonságot nyújt, mert izgalmas mellette az élet, mert azt hisszük, nekünk ennyi jár és közben elfut mellettünk az élet, anélkül, hogy mertük volna vállalni az igazi nagy érzelmet. A szerelem a legboldogítóbb, de egyben legnehezebb beavatás az életünkben. A nagy varázslat egyszer csak belép az ember életébe és ott van. Az igazi szerelem elementáris. Éppen ezért nem is hiszem, hogy egy igazi szerelmes kapcsolatba belefér a hűtlenség. A szerelem egy páncél, ahol meg sem lát az ember mást a párján kívül. Ha mégis ott a kísértés, akkor van valami gond, ami ezt lehetővé teszi, esetleg már elmúlt a szerelem. De ez a betegséggel is hasonlóan van. A ragyogó, viruló lélek nehezebben betegszik meg, mert olyan erős és pozitív a kisugárzása. A kiegyensúlyozott, boldog élet egy pajzs.

De sokan nem boldogok, akkor ez a pajzsuk sem védi őket.

Bizony nem. A leginkább ilyenkor a saját komplexusainak, kisebbrendűségi érzésének, félelmeinek kiszolgáltatott az ember. Rosszabbnál rosszabb kapcsolatokban, házasságokban nyüglődnek rengetegen. Boldogtalanok, és ezáltal a gyerekeiket is boldogtalanná teszik, rossz példát mutatnak nekik. Sokan a vagyon vagy a vagyon hiánya miatt nem lépnek ki, mások attól félnek, hogy majd mit szólnak az emberek, sokan társfüggők, képtelenek egyedül élni, nem merik vállalni a nagy ugrást, pedig a szakadékot csak egy nagy ugrással lehet áthidalni, több apróval nem megy. Ha az életünkkel kicsinyesek vagyunk, a sors is hasonlóan válaszol majd. Ha az ember kinyílik az élet felé, két kézzel szórja az élet is a lehetőségeket. Az akadály nem bántásból jön, hanem csak terel. Olyan, akár egy vonatváltó, éppen egy másik sínre terel, amerre menni kell. De szabad akartunk van, lehet továbbmenni a rossz sínen, és kínlódni, vagy lehet próbát tenni. Aki meg sem próbálja, az eleve veszített. Aki a jó sínre merészkedik, annak viszont a végtelen lehetőségek tárháza nyílik meg.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!