Emberrablás a veszprémi várban?

Én vágytam rá, a helyet, a témát ismertem, mi baj lehet? Jó ideig semmi… jegyzetelek, fotózgatok, hámozgatom a lényeget kifelé. Teljesen átlagosan. És – igen: kifelé. Ekkor történik meg az, amire rémálmomban sem számítottam. Mert kifelé indulnék, még mielőtt az esemény befejeződik, ugye jó lenne még megírni a beszámolót, esetleg a fotókat kiválasztani. El is búcsúzom, ahogy illik (akkor még nem gondoltam, hogy korai lesz), majd lefelé baktatok a lépcsőn, örülök is, hogy a rengeteg eső után végre hétágra süt a… hoppá! A Napot már nem látom meg, merthogy csak mennék én kifelé! De a kijárati ajtó – amit itt mindig jól be kell húzni amúgy – nem ereszt. Nem, a fene egye meg, nem! Másik kijárat meg nem lévén. Na, most légy okos, ember! Kénytelen-kelletlen, illik, nem illik, visszasomfordálok a még zajló eseményre, ahol – muszáj volt, noha eredetileg nem voltam része a programnak, de – megkérdezem, esetleg, netán, van valami lehetőség arra, hogy kijussak az épületből? Persze ezzel kizökkentem az előadót, a közönséget, de ennél finomabban nem kérdezhetek. (Durvábban tudok, ha kell, de egyáltalán nem ez a célom.) Le is jönnek velem megnézni a bejáratot, de hiába, kiderül, itt bizony záróra! Nézzük az ablakokat is. Az alsón még kiugranék, de nem nyitható. A felső meg – bár nyitható, de tényezőként bejátszik a magasság. Eldöntő tényezőként: egy életem, egy halálom, nem ugrom! Tehát újra fel. Nagyra becsült, szintén jelen lévő kollégám az utcai ablak felé kacsintgat, mint lehetséges menekülőútra. Ja, csak ejtőernyőt nem hoztam magammal. Hiba! Az ember legyen felkészült! Közben kiderült, az általam szintúgy nagyra becsült szervező megígért valamit valakinek, és elindult, hogy megkeresse – úgy húsz perce. Csupa jó szándékból. Hát hívjuk fel! Igen, de épp mellettünk csörög a telefonja. Újabb zsákutca. Majd támad egy ötletem, miután az ablakon lenézek, látva egy anyukát és egy gyerekkocsit az udvarban. Lekiáltok, ugyan, legyen oly jó, szóljon valahol valakinek, hogy kívülről becsukták az ajtót, s nem tudunk kimenni (mert időközben ketten lettünk menekülni vágyók). – Ja? – kérdi az anyuka – Ezt az ajtót? Hát rajta a kulcs, jöjjenek, kinyitom!

Köszönjük szépen neki a szabadítást (szóban megvolt, most írásban is). Szégyen ide, szégyen oda, egy hölgy szabadít ki bennünket, férfiakat. Ezt is megértük, oda se neki, szükség törvényt bont, na meg hasonlók… Mindenesetre nem egy lovagias tett, de a veszprémi vár sem lovagvár, így tán nem sértjük a múlt szellemét.

És a tanulság? Csak annyi, az nem árt, ha az ajtókat jól bezárják. De az sem árt, ha a kulcs belülről, nem pedig kívülről marad a zárban… mert ha, tegyük fel, nem egy gyanútlan újságíró indul kifelé, hanem… de ne gondoljunk rosszra, a sztori jól végződött. Szabadulószobában még úgysem jártam, és, ugye, mindent ki kell próbálni. Kalandnak nem volt rossz!