A veszettség nem gyógyítható vírusos betegség, de megelőzhető

Így fogalmazott a rettegett betegségre vonatkozó kérdésünk kapcsán Ásványi Tamás. A tapolcai állatorvos hozzátette, az óvatlanságért súlyos árat fizethet bárki, aki megfeledkezik arról a fontos szabályról, hogy vadon élő állathoz akkor sem érünk hozzá, ha az nagyon szelíd, vagy annak tűnik.

- Gondoljunk bele, hogy egy kirándulás, túra alkalmával csak megsimogatunk egy barátságos rókát, és az esetleg megharap. Az is előfordulhat, hogy csupán egy, a kezünkön lévő hámhiány, apróbb sérülés az állat nyálával érintkezik. Aztán hónapokkal később olyan tünetek jönnek elő, amellyel még a háziorvos sem találkozott. Innen már nincs visszaút.

A magyarországi protokoll úgy szól, hogy ha olyan állat, amely hordozhatja a vírust – legyen az kutya, macska, borz vagy mókus –, harapása történik, akkor 14 nap áll rendelkezésre az illetékes állategészségügyi hatóságnak ahhoz, hogy a „tettest” megvizsgálja, megfigyelését elrendelje. Ha ebben az időszakban nem mutat veszettségre utaló tüneteket a harapó állat, akkor biztosra vehető, hogy az ő nyálában nem volt veszettségvírus. Sajnos gyakran előfordul, hogy az adott állatot nem lehet beazonosítani, mert kint a szabadban történt az eset, vagy éppen a játszótéren harapott meg a kutya valakit, és utána elszaladt. Ilyenkor haladéktalanul a háziorvoshoz kell fordulni, aki elindítja a humán egészségügyi protokollt, és később beadja majd a veszettség elleni vakcinát, ami jelenleg öt plusz egy oltásból áll. Nincs más lehetőség, hiszen ha már a tünetek megjelennek valakin, onnantól nincs visszaút, a betegség halálos – mondta Ás­ványi Tamás.

Azt is elhangzott, hogy a veszettség vírusa az idegpályák mentén terjed, és borzalmas tünetekkel jár. Az idegek károsodása előbb egy nyugalmi stádiumot idéz elő, a beteg apatikussá válik, majd az izmok bénulásával egyidejűleg eltorzul a test. Ezt az állapotot a dühöngő fázis követi, amikor tör, zúz a fertőzött, és a legvégén jön a légzés és a keringés elégtelensége okozta halál. Még belegondolni is szörnyű, ám szerencsére erre vagy ötven éve nem volt példa hazánkban.

– A II. világháború utáni időszakban komoly problémát okoztak a veszett kutyák, aztán a hatvanas-hetvenes években elinduló vakcinázási program hatására visszaszorult a betegség, s lehet azt mondani, hogy itt a Nyugat-Dunántúlon az elmúlt húsz esztendőben nem találtak kutyában, macskában veszettségvírust. Ez jórészt annak köszönhető, hogy rendszeresen nagy tömegben oltják az állatokat. Olyan előfordult, hogy legelőn tartott szarvasmarhát, kecskét harapott meg veszett róka, és jöttek a tünetek, de ez csupán néhány alkalommal fordult elő. Sajnos ma azt tapasztalom, hogy az oltási fegyelem lazul. Amióta az önkormányzatok kezéből kivették az ebek veszettség elleni oltásának feladatait, összeírást, oltásellenőrzést, ami alapján az állatorvos elvégezhette ezt a fontos feladatot, azóta látványos a csökkenés. A védőoltás most is kötelező, de annak beadatása már az állattartó felelőssége. Ennek szerves következménye, hogy a kutyák mintegy hatvan százaléka nincs beoltva veszettség ellen. Ha csak Tapolcát nézem, itt 2500-3000 kutyát tartanak, közülük körülbelül ezret oltott be a három állatorvos. Nem kell messzemenő következtetéseket levonni ahhoz, hogy lássuk, ezért előbb vagy utóbb komoly árat fizethetünk. Tegyük fel, hogy az utcán séta közben megharap valakit egy kutya. Ha az eb oltott, akkor nincs különösebb teendő a veszettség kapcsán, de ha nincs beoltva, akkor az egész ezzel járó tortúrát végig kell járnia az embernek. Az oltás rizikóját és fájdalmát, nem beszélve az elszenvedett sérülésről. Úgy gondolom, hogy az ellen­őrzésben és a szankcionálásban sürgős változtatásra lenne szükség, amíg nem történik tragédia – hangsúlyozta az állatorvos.