A doni tragédia áldozatai előtt tisztelegtek Várpalotán

A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak. A megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a mínusz 40 fokos orosz télben. Ez volt a magyar hadtörténet legnagyobb véráldozata, idegen földön, idegen érdekekért még ennyi hazánkfia nem veszítette életét, magyar katona a keresztes háborúk óta nem harcolt ilyen meszsze a hazájától. Az 1943-as doni katasztrófa nemcsak az áldozatok, de sok-sok tízezer magyar család tragédiája is volt. Ma a magyar bakákra, a munkaszolgálatosokra, a védekezés jogától megfosztottakra, a végelgyengülésben összeesettekre, a pergőtűzben odaveszettekre, az elcsigázott, kiéhezett emberi roncsokra, a félelemtől megőrültekre, a nyomtalanul eltűntekre, a soha nem azonosítottakra, a jeltelen sírba bekotortakra emlékezünk. Hiszem és vallom: hősök voltak - mondta el az összegyűlt emlékezők előtt Vaszily Zsolt. A Palotai Turul Társaság elnöke hangsúlyozta, kötelességünket teljesítjük, amikor itt vagyunk, fejet hajtunk a küldetésüket önfeláldozó módon teljesítő katonák emléke előtt. 

- Keresnünk kell, mi lehetett a lelkükben, milyen eszmék hevítették szívüket, milyen gondolatok adtak nekik erőt nap nap után, a reménytelenségben is, hogy helytálljanak, katonához méltó módon parancsot teljesítsenek, küldetést hajtsanak végre. Nem kell találgatnunk, ha ezeket a fogalmakat próbáljuk tetten érni, hiszen a tábori posta hazahozta érzelmeiket, gondolataikat, és ezekből világosan kirajzolódik, fontos volt számukra és erőt adott nekik a haza szeretete, a nemzet iránti kötelesség, a hit, a család szeretete, a hűség, a bajtársiasság, a hősies férfiasság. Mindez nem adott lehetőséget, hogy az életüket mentsék, de adott erőt, hogy emberként küzdjenek, és ha kell, hősként haljanak. 

A folytatásban Sztanke Zoltán és Gábris József szavalt el az alkalomhoz illő verseket. Zárásként a Mi Hazánk Mozgalom és a megemlékezést szervező Palotai Turul Társaság képviselői helyezték el koszorúikat, majd a megjelentek gyertyát gyújtottak a posztamens lábához ez alkalomra is kihelyezett, a tragédia 50. évfordulójára készült emléktáblánál.