Mozdonyvezetők rémálma: Pirosban közlekedők a síneken

-Már nem tudtam magamba fojtani a mondandómat az újév első hetében, miután több halálos „vasúti átjárós” baleset is történt néhány nap leforgása alatt, és Egy baleset margójára címmel kiírtam érzéseimet, így érvelt megkeresésünkre a közösségi oldalon nyilvánosságra hozott bejegyzése mellett Szabó Ferenc. A ma már nyugdíjas mozdonyvezető harminc esztendőt töltött el a pályán. Úgy mondja, ez idő alatt nagyon sok mindent látott, tapasztalt, és ha a vasúti átjárókra csak egyetlen ember is jobban odafigyel, illetve bejegyzését komolyan veszi, megfontolja a későbbiekre nézve, már megérte, hogy közölte a tragédiák után megfogalmazódott mondatokat! 

-Mostanában sok vasúti baleset történt, a mozdonyvezetőre gondol valaki? Elmesélem, hogy néz ki a dolog a mi szemszögünkből! – kezdi Ferenc, majd így folytatja, kelés hajnalban, majd munkahelyi szondázás után, ami érthető, indulás a mozdonnyal a hajnali párában, néha ködben. -Hogy néz ki például egy budapesti Déli-pályaudvar és Tapolca közötti szolgálat? - kérdi, majd így válaszol: Kelenföld után sok vasúti átjáró található, és hajnal lévén, megindulnak az emberek dolgozni. Már messziről lehet látni a mozdonyban, hogy az átjáróban a lámpa, illetve a sorompó pirosan villog, de jól kivehetőek az autók fényei is, ahogy áthaladnak a síneken a tiltó jelzés ellenére. 

–Ilyenkor az ember elmond egy imát, hogy nem történt baj, majd megy tovább, jegyzi meg Ferenc. Meséli tovább, aztán jönnek a mezőgazdasági területek közelében lévő átjárók, ahol a tilos jelzés ellenére a traktor és a kombájn is a sínekre hajt. A Velencei-tónál „kibővül a kínálat” gyalogosokkal, és kerékpárosokkal, és ekkor már kicsordul az ember könnye a mozdonyban, az erőltetett figyeléstől. 

-Akarattyáig még több mezőgazdasági gép jár tilosban, a megállók és átjárók egymást érik, a menetidőt is tartani kell, megkezdődik az apokalipszis: autó, gyalogos, kerékpáros, anyuka babakocsival, nyugdíjas bottal jár pirosban a síneken, gondolják talán, „még átérek”, érzékelteti Ferenc. Így fogalmaz: „Éhes vagy, de nem tudsz enni, mert mint a két kezedre szükség van, innál kávét, mosdóba is mennél, de majd a célállomáson. Ekkor a semmiből eléd vág egy jármű! Reflexeid működnek, gyorsfékezel, miközben a székről felpattansz, majd az utas vagy a motortérbe rohansz, hogy életben maradj. Meghallod az iszonyatos csattanást és tehetetlenül nézed, amint az alkatrészek repkednek körülötted. Hallod az iszonyatos recsegést ropogást, mivel a járművet még estenként több mint száz méteren keresztül tolod magad előtt, mivel a tehetetlenségi erő dolgozik és több száz tonna tol. Egyszer csak megáll a mozdony, hónod alatt az elsősegély dobozzal rohansz, szemrevételezed a helyzetet: az autó felismerhetetlen, hűtővíz gőzölög, égett gumi és olajszag. Veszed a telefont és értesíted az illetékeseket, mentőt, rendőrt, vasúti menetirányítót, a lehető legpontosabb leírással. Aztán leteszed a telefont, csak nézel, nézed az áldozatokat és a könnyed ismét kicsordul. Megkérdezed, miért? Aztán érkeznek a hatóságok, végzik a munkájuk, ülsz a rendőrautóban és már harmadjára mondod el a történteket. Adataid felveszik, távozhatsz, majd értesítenek. Ha még üzemképes a mozdony, a cél állomásig továbbítod a vonatot. Valahogy haza érsz, már nem vagy éhes, nem kell a kávé, mosdóba sem kell menni. Csak nézel magad elé, és többször átfutnak a szemed előtt a történtek, beléd vésődik egy életen át. Hónapokon keresztül kihallgatásokra, esetenként bírósági tárgyalásokra jársz. Közben elérkezik a következő szolgálat és te folytatod, míg a könnyed ismét kicsordul, pályádon ez többször megismétlődik. Nem sírok, mert vállaltam, ma már nyugdíjasként rossz álomként élem át! A mozdonyvezetőkre kevesen gondolnak. Nyugodjék mindenki békében, még mindig kérdem, muszáj ennek megtörténnie?” – osztja meg gondolatait Ferenc. 

Hozzáteszi, ha valaki nem tudja feldolgozni a tragédiát, illetve nem képes felvenni a következő szolgálatot, felkereshet egy pszichológust, vagy az úgynevezett mentort, akivel többször megtörtént már hasonló eset, és segíthet a feldolgozásban. Ha a mozdonyvezető nem tudja túltenni magát a történteken, el kell hagyni a pályát. Ferenc úgy tudja, a tapolcai tragédiánál jelen lévő kollégája folytatja a szolgálatot. Arról is beszél, hogy jól ismeri a tapolcai átjárót, sokszor járt arra, és ma is rémálom gyötri, amikor eszébe jut, ahogy a piros jelzés ellenére rámentek az autók a sínekre. Utal rá, sajnos mozdonyvezetők is meghalnak egy ütközéskor, ezért az előírás, hogy ilyenkor pánikszerűen el kell hagyni a vezetőállást a mozdonyban, és rohanni kell a motortérbe vagy az utastérbe. Azt mondja, siralmas a közlekedési morál itthon, ami az utóbbi években tovább romlott. Megjegyzi, ha elromlik a fényjelzés egy vasúti átjáróban, a MÁV magas szintű technikai rendszerének köszönhetően, azonnal értesítik a mozdony vezetőjét. Ekkor úgy kell megközelítenie az átjárót, hogy adott esetben meg tudjon állni: oda 10-15 kilométeres sebességgel érkezik, és végig dudálni kell, amíg a vonat az átjárót el nem hagyja. 

A nyugdíjas mozdonyvezető felidézi, ismét ezt a munkát választaná, mert különös érzés számára, amikor meghallja a mozdony dübörgését, és elindul a 60, illetve a 116 tonnás gép! Az ember ilyenkor úgy érzi, kezében tartja a technikát, illetve a fizikát, ami hatalmas felelősség, de nagyon különleges érzés is egyben. Ferenc ma már nyugodtan, ahogy fogalmaz, stressz mentesen él, és örömmel hódol passzióinak, az olvasásnak, kerészkedésnek és a horgászatnak.