Apák, fiúk, almák és fájuk

Január 25.

Szent Pál apostol megtérésének, azaz a pálfordulásnak ünnepe. A történet ismert. Pál, a majdani legkisebb apostol, ahogyan önmagát nevezte, akit az esemény bekövetkeztekor még Saulnak hívtak, az „Úrnak tanítványai ellen lihegve” éppen Damaszkuszba tartott, amikor nagy fényesség támadt körülötte. Leesett a lováról és látomásában szózatot hallott, ami ekképpen hangzott: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Mire ő: ki vagy te, Uram? És a válasz így hangzott: én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Ennek hatására Pál megtért és a kereszténység térítő apostola lett. Nem éppen a legkisebb, bizonyos szempontból inkább a legnagyobb. Mindehhez a Könyvön kívül ajánlott irodalom még Süveges Gergő beszélgetéskötete a Pál apostol, utazás téren időn és hangokon át, a hozzá tartozó cd-vel együtt, amelyen Pál levelei szerinti dalok hallhatók Gryllus Dániel, Halmos Béla, valamint Ferenczi György és a Rackajam előadásában. Az viszont talán kevésbé ismert és lassan a feledés homályába merül, hogy eleink milyen gondolatokat és megfigyeléseket társítottak a jeles naphoz. Magam mindezt Czár Péter plébános urunk havonta megjelenő remek újságjából, A Puszta Létnél Többet-ből tudom (szerkesztő kollegina Rónavári Mária lelkipásztori kisegítő), amit már ugyanolyan érdeklődéssel várok, mint ahogyan Somogyi Győző Káli Híradóját. Lássunk néhányat. Ha ezen a napon jó az idő, az jó termést jelent, a köd a jószág pusztulását, a szelek háborút. Ezen a ponton kinézek az ablakon. Erre szokták mondani, hogy „semmilyense” idő van. Látszik a Csobánc, tehát nincs köd, csak némi szürkeség, de legalább levél sem rezdül. Majd csak lesz valahogy. No de. A néphagyomány szerint, ha szépen sütne a nap, még nagy hidegekre számíthatnánk a tél végén, ugyanakkor itt van még az, hogy „fele kenyér, fele bor, fele széna, fele fa”. Ezzel azt akarták kifejezni, hogy ha a télire eltett javak fele még megvan, akkor nincs nagy baj, kitelel a család. Ez is biztató, csak a gázzal nem tudom, hogy állunk.

Január 26.

Odakint hol sár van, hol meg fúj, ráadásul beállt a derekam, csúszok-mászok, tehát pihen a talicska, a fejsze és a fűrész. Kissé unom ezt a külső-belső állapotot, de a szükségből eszközölt erénykovácsolás gyakorlásaként jóval több időt szakíthatok olvasásra. Először Ai Weiwei megdöbbentő, ám egyben inspiratív önéletrajzi könyvét, az 1000 év öröm és bánatot végzem ki szinte egyszuszra, jócskán megtámogatva édesapjának, Aj Csingnek Elveszett évek című verseskötetével. Gyönyörűen és fájdalmasan egészítik ki egymást, hiszen az 1000 év tulajdonképpen kettős életrajz, a kettőjüké. Tanulságos apa–fiú viszony, mélyen beágyazódva Kína borzalmas huszadik századi történelmébe, egészen napjainkig kifuttatva. Majd, miután ily módon megtanultam egy kicsit jobban „saját kínaiul”, jöhet Ambrus Lajos és a Nagy almáskönyv. Azaz részemről fára mászás, elviselhető pozíciót keresgélő üldögélés közben. Súlyosan gyönyörűséges albumról lévén szó a fekve olvasás kizárva, mert ha véletlenül rám esne, ki nem jövök alóla egyedül a szétment derekammal. A feleségemet meg mégsem ugráltathatom állandóan, mint egy mozgáskorlátozott Newton, hogy ne haragudj, de már megint a fejemre esett a Lajos az almáival együtt, kiszabadítanál? 

De egyébként a mű üldögélve sem igen ereszti az olvasóját, hiszen az illusztrációk csodálatosak, és ahogy Ambrus Lajos ír, azt meg minden iskolában tanítani kellene szerte a hazában. Ez, mondjuk, nem újdonság; egy kérdésem volt csupán, amikor a kezembe vettem a könyvet, hogy vajon mi a bánatot lehet írni négyszáz oldalon át egy gyümölcsről. Aztán persze kiderült. Ambrus Lajos írt egy ámulatba ejtő könyvet az almáról, amely nem csupán egy piaci áru vagy termék, pláne nem mezőgazdaság-ipari. Akkor már inkább botanika, geológia, klíma és gasztronómia együttese, de ne álljunk meg itt sem. A műben szó esik tájgéniuszokról, a Kárpát-medence adottságairól, tündérkertről, az egykoron apáról fiúra szálló tudás elvesztéséről, kultúráról és kultúrtörténetről, tehát tulajdonképpen a pomológia tükrében magáról az egészről. 

Ennek a könyvnek illata és íze van, mint egy érett calvadosnak, hogy viszonylag stílszerűek maradjunk. Minden benne van, a fajtaleírásoktól a szenvedelmes kertészek igazságán át a szakrális belátásig. Kinézek az ablakon, a kert végében ott vannak a tündérkertes Kovács Gyula csemetéi. Már alig várom, hogy kimenjek hozzájuk.