Aki hat gyermeket nevel, az anyák napján hatszor sír a boldogságtól

Sándor és Hajnalka 13 éve nevelőszülők, most éppen hat kis élet indulását, gyarapodását segítik nagy szeretettel. Mert Hajni szerint ez a legfontosabb: a szeretet.  

A kerti pavilon alatt, az árnyékban ülünk le beszélgetni, Hajni saját süteményeivel kínál. Körülöttünk trambulin, hinták, csúszda, kicsit távolabb kerti tavacska, veteményes, éppen virágzik az eper. Nyárra újra felállítják a medencét is. Sok kis lámpás, kerti dísz egészíti ki a dekorációt, ami Hajni keze munkáját dicséri.  

– Az öt gyermek mellé néhány hete érkezett az egyikük féltestvére, Nikolasz, így már telt ház van – mondja nevetve. A legkisebb ő, a négyéves, a legnagyobb 15, éppen ma jött meg az értesítés, hogy Mirellát felvették a tapolcai középiskolába szakácstanulónak. Két kicsi első osztályosunk is van. A cserfes Erik és a csendes Leila mellett Dzsamilla és a hetedikes Ernő a nagyobbak csapatát erősíti. Miri és Ernő testvérek, Nikolasz és Leila féltestvérek – segít eligazodni a siserehadban Hajni, aki gyermekkorában nem álmodott nagy családról. Sőt, a férjével, Sanyival is két gyermeket terveztek, egy lányt és egy fiút. Két lányuk született, akik mára egy-egy unokával is – szintén kislányokkal – megajándékozták őket. 

– A lányaink középiskolások voltak, amikor felmerült, hogy nevelhetnének egy kisfiút. Ők is támogattak bennünket, és mostanra elmondhatom, hogy ebben a munkában teljesedtem ki. Pedig gyors- és gépírónak tanultam és dolgoztam pékségben, kereskedésben. A faluban korábban élt egy nevelőszülő házaspár, ismertem őket gyermekkoromban, talán ők adták a példát. Másfél évesen kaptuk meg Márkot, akiről később kiderült, hogy autista, ezért négy év múlva egy bentlakásos intézménybe kellett költöznie, ahol kiváló fejlesztést kap. A szülei lemondtak róla, neki mi jelentettük a szülőket. Nagyon megszerettük, óriási törés volt elengedni őt nekünk, a lányainknak és a szüleimnek egyaránt. Most is tartjuk vele a kapcsolatot – emlékezik Hajni. 

Aztán érkeztek sorban a gyermekek, volt, aki csak egy-két évet töltött náluk, mások itt nőttek fel. Közben a vér szerinti szülőkkel folyamatosan tartották a kapcsolatot, hiszen a cél, hogy lehetőség szerint hozzájuk kerüljenek vissza a gyermekek a nevelőszülőktől. De ha ez nem járható út, akkor örökbe fogadó szülőket találjanak nekik. Hajni kiválóan ért a nehezen kezelhető gyermekek nyelvén. Ahogy egyszerűen mondja: szeretettel szelídíti meg őket. Talán nem is gondolnánk, de bizony van olyan kisgyermek, aki nem tapasztalja meg, hogy milyen érzés a szeretet. Hajni előtt jó példaként ott voltak a szülei, akik még ma is segítenek, ha kell, de Hajni és Sanyi a saját lányaikra ugyancsak számíthatnak. A kapcsolat a vér szerinti gyermekek, az unokák és a nevelt gyermekek között igen szoros.  

A falubeliek is elismerik a nevelőszülői munkát és a helyi Bokréta Nagycsaládosok Egyesülete szintén, amelynek tagjai. Velük rendszeresen kirándul a család, és a gyermekek részt vesznek az iskolai programokon, a települési rendezvényeken. 

– Büszke vagyok rájuk, amikor húsvétkor beállnak a hagyományőrző zöldágazók közé, fellépnek a dráma szakkörrel, vagy karácsonykor a bölcsőcskézős, betlehemes játékkal járják a falut. Jó, hogy aktív az egyházi élet nálunk. A gyermekek misére járnak rendszeresen, Miri a hétvégén bérmálkozni fog. Nagyon jó a kapcsolatunk az óvodai, iskolai pedagógusokkal – mondja örömmel Hajni. 

Közben megérkeznek a gyermekek, az utcán járda híján még libasorban haladnak, a nagyobbak közrefogva a kisebbeket, ahogy tanulták. Udvariasan köszönnek, körénk telepednek, Miri örül a sikeres felvételi hírének. Aranyosak, közvetlenek, a süteményt pillanatok alatt elkapkodják. A kis Nikolasz csokis keze láttán Erik kérés nélkül már viszi is őt magával kezet mosni. Látszik, hogy a nagyobbak óvják és segítik a kicsiket. Reggel Hajni kíséri őket óvodába és iskolába, délután pedig értük megy.  

– Nem mondom, néha befonom a hajamat – utal Hajni nevetve a gondokra, de aztán gyorsan hozzáteszi, hogy valójában nagy problémák nincsenek a gyermekekkel, jól viselkednek.  

– Gond leginkább csak a tanulással van. Fegyelmezni pedig szeretettel lehet. Nagyon sokat beszélgetek velük, próbálom megértetni, hogy az iskola az életre nevel. A munkahelyen sem lehet olyat tenni, hogy nem végzem el a feladatot. Ezt már megértik. Ha azt mondom, hogy vasárnap este kikérdezem a Himnuszt, akkor addigra tudják. Amikor pedig az egyik elsőssel tanulok, akkor Miri olvas a másikkal. Fontos szabály, hogy telefont csak nyolcadik osztályban kapnak – magyarázza Hajni, aki következetes a szabályok betartását illetően. Ebben segíti őt férje is, Sanyi képviseli az apai szigort, és ha ő összevonja a szemöldökét, az mindig hatásos.   

– A férjem nagyon sokat dolgozik a munkahelyén, és itthon is segít az udvar, a kert rendben tartásában. Ő végzi a férfimunkát, a gyermekek nevelését többnyire rám hagyja. Ritkán tudunk ketten kimozdulni, ám az „énidőhöz” ragaszkodom, az fontos. Igyekszem olyankor adni magamra, és felkeresni a fodrászt, a manikűröst. Ami kikapcsol, az a kertészkedés és minden, ami kreativitást igényel. A gyermekek rajzait laminálom és kiteszem az ablakba, a kicsik örülnek neki. Karácsonyra pedig kívül-belül feldíszítem a házat. Az ünnepen sokan vagyunk, saját és nevelt gyermekek, unokák. Megvárjuk, míg a nagyobbak hazaérnek a bölcsőcskézős játékból, és az ajándékozás következik, hiszen levelet írtak a Jézuskának. De készítenek ajándékot egymásnak és nekünk, valamint a vér szerinti szüleiknek is, ahogy most anyák napjára szintén. Többnyire rajzolnak nekünk ilyenkor – mondja Hajni, aki szinte mindig meleg vacsorát tesz az asztalra hétközben is, és hétvégére minimum háromféle süteményt süt. Ünnepre több mint tízfélét. Mindig kapnak kóstolót a saját gyermekek családjai, sőt, a szomszédok is. – Amíg a gyermekek iskolában vannak, addig utolérem magam a munkában és előkészítem a vacsorát, logisztikában már jó vagyok. Vasárnap nagy ebéd van, ahogy Dzsami mondja. Azaz, akkor sokféle étel kerül az asztalra, és mindenki akörül ül.

A családban havonta több mint 200 tojás fogy, hiszen a gyermekek szeretik a tojásos ételeket. A gofrit Miri készíti, a palacsintát Hajni. Abból száznál is több sül, és ahogy készül, úgy el is fogy. Amelyik kiszakad, az is. Ahogy általában minden náluk, hiszen a gyermekek nagyon jó evők, nem válogatósak. Itt nincs kidobott étel, a kicsik megbecsülnek mindent, amit kapnak. A sok szeretetet is, amivel – Hajniék jól tudják – a vér szerinti szülőket mégsem lehet pótolni. De minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy a hozzájuk kerülő gyermekek előtt jó példával járjanak, és ők ne szenvedjenek hiányt semmiben. Ami a szülőkkel való kapcsolattartást illeti, arra havonta kétszer van lehetőség.  

– Meg kellett tanulnunk az elengedést is, hiszen ők nem a saját gyermekeink, egy idő után kirepülnek. Ráadásul bizonytalan, hogy mikor. De azt már tudjuk, hogy a gyermekek érdeke visszakerülni a vér szerinti szüleikhez, vagy örökbefogadóknál otthonra találni. Egyik alkalommal, amikor elment tőlünk egy kislány, nagyon szomorú voltam. Az itt maradók azzal próbáltak vigasztalni, hogy krétával szíveket rajzoltak a járdára. Most a közelgő ötvenedik születésnapomra készülnek meglepetéssel mind a hatan. És persze anyák napjára. Én pedig hatszor sírok majd – mondja egyszerre nevetve és könnybe lábadó szemmel Hajni, miközben a kapuig kísér.