Otthon, édes otthon

Bujkált bennem a kisördög, amikor Balatonfüredről a várromjáról híres Balaton-parti településre autóztam, hogy hajdani, többnyire már nyugdíjas újságíró kollégáimmal találkozzam egyikük (borász és zenész is) házában. Az N. H. Kleinbaum regényéből forgatott Holt költők társasága című, 1989-es film motoszkált az agyamban. Féltem, hogy mi, meglett zsurnaliszták enerváltak, fádok leszünk, és nyögvenyelősen támasztjuk fel szerkesztőségbeli humoros, vagy éppen keserű emlékeinket, történeteinket. De feleslegesen rémüldöztem, a házigazda kolléga, mint a filmbeli John Keating tanár, fokozatos érkezésünkkor rögtön oldott hangulatot varázsolt közénk. Elegáns, tökéletes kényelmet kínáló ház a hegy lábánál, a strand, a hajóállomás és a csillogó öböl közelében. Nem „holt” újságírók, nem búvalbélelt, bajaikkal előhozakodó férfiak társaságában teltek az órák a választékos, antik bútorokkal is tarkított otthonban. 

Az otthon nem pusztán lakóhely, több annál: menedék, védőpajzs, oltalom kisvilágaink kavargásában, zűrzavarában, de csak akkor, ha béke vár bennünket a falak között. Mostanában gyakran látogatok egy idős tanár házaspárt. Örökösen ellátnak „útravalóval”, kendőzetlenül elemzik irományaimat. Fél évszázada élnek édes kettesben patinás otthonukban, holt és élő író, költők képzeletbeli társaságában. A lépcsőház másik lakásában velük egykorú női testvérpár lakik albérletben. Nem tudni, hogy miért kényszerültek rá arra, hogy elhagyják otthonukat. Hiába kérdezgettem őket udvariasan, kitérő választ adtak. Csak azt hajtogatták, ha nem a tanár házaspár lenne a szomszédjuk, már elköltöztek volna a bérbe vett lakásból. Ennek okát is magukba fojtották. Végül is az idős hölgyek klasszikus értelemben otthontalanok. Annak idején Poór Péter énekelte az örökzöld világslágert: „Ó, de jó most megpihennem, / szép napokra emlékeznem, / de jó, de jó az otthon zöld füvén!” Persze zöld fű nélkül is édes lehet az otthonunk. Ilyenkor is jó hazamenni, pláne, ha valaki vár ránk. Nekem a balatonfüredi, és a másik, egy távolabbi városban levő mindenképpen kedves, vonzó mentsvár. S ez a körülöttem élők érdeme is, azoké, akik visszaköszönnek, nem gátolnak a magánéletemben, nem hepciáskodnak velem és egymással. A magányosan élő nővéreket vadonatúj VW Golfjuk miatt piszkálta egy irigy, lelkileg megroppant szomszéd férfi; sehogy sem tetszett neki a parkolásuk a kis udvarban. Így keserítette meg otthonérzésüket. Unos-untalan kriptaszökevényeknek csúfolta őket. De mit ad isten, egy nap „előzésbe” kezdett, és már odaát zsörtölődik.