Lőrinc bácsi elment

Pár évvel ezelőtt egy fővárosi villamoson utaztunk együtt; a hölgy gyászruhában, egyik kezében az urnával, a másikban két szál piros virággal igyekezett egy temető felé, hogy végső nyughelyére kísérje hozzátartozóját – egyedül.

Őrsi Ágnes

Elidegenedett világunk jellemzésére nem is tudnék ennél kifejezőbb képet kitalálni. Akkor jutott eszembe, amikor éppen az ellenkezőjét tapasztaltam egy számomra is kedves ember búcsúztatásán. Venczel Lőrinc már betöltötte a 91. életévét, amikor elszólította a Főrendező. Veszprémben élt évtizedek óta, gondos, munkaszerető sváb emberként. Nem hiszem, hogy létezik a megyében olyan német nemzetiségi közösség, amely ne ismerte volna jókedvét, finom humorát. Ketten maradtak Izával, ám Lőrinc bácsi temetése olyan volt, mintha a város legnépesebb családját mondhatta volna magáénak. A László-templom karzatán talán nem is fért volna el több énekes – aki csak tudott, eljött. A szertartás szép volt, méltó és megható, ahogy a temetés is. Valahogyan így képzelem a civilizációt: szeretet jár annak, aki maga is szeretettel fordul embertársai felé.