Kötelező irodalom helyett közös olvasmányélmény?

Időről időre fellángolnak a viták az iskolai kötelező olvasmányok körül – van-e értelme erőltetni őket, nem kellene-e kivenni közülük a mai gyerekek számára nehezen érthető darabokat, érdemes lenne-e kortárs szerzők műveivel frissíteni őket? Horváth Gyulával, a veszprémi Dózsa György Általános Iskola magyar-történelem szakos tanárával beszélgettünk.

Mi lenne a kötelező olvasmányok célja?

A kötelező olvasmány valamire nevelni szeretne, vagy megismertetni a világgal, valamit elmondani az emberről vagy arról a helyről, ahol élünk. Azt a célt, hogy megszerettesse az olvasást, már nem igazán tudja elérni ebben a rendszerben, ahol legalább ötven éve ugyanazok a kötelező olvasmányok. Régebben, amikor még olvastak a gyerekek, könnyebb volt a kötelező olvasmányokat közvetíteni feléjük. Akkoriban a betű a hétköznapi életünk része volt, mindennap olvastunk valamennyit, volt részünk olvasmányélményekben, a kötelező olvasmány is ebbe a kontextusba illeszkedett bele. Az olvasást ugyanúgy el kell sajátítani, mint a zenélést, ha nem olvasol, ha nem gyakorlod magát az olvasást, a tevékenységet, akkor az élményhez sem fogsz soha hozzájutni. Ha úgy próbálok meg kötelező olvasmányokat olvastatni a gyerekekkel, hogy nem volt még részük az olvasás, majd később az olvasmány okozta élményben, az olyan, mintha az asztalra rajzolt klaviatúrán tanítanám őket zongorázni. Ha nincs gyakorlatuk az olvasásban, nem nyújt örömet nekik, akkor kár erőltetni a kötelező olvasmányokat. Régen, ha volt az olvasásban egy bizonyos gyakorlatod, akkor nem okozott gondot ezeknek a kötelező olvasmányoknak a befogadása, még A kőszívű ember fiait is szívesen olvasta az ember.

Mikor és miért változott meg az olvasáshoz való viszonyunk?

Ez akkor változott meg, amikor ez a technológiai környezet, ami most körülvesz bennünket, megteremtődött. Előbb tud bánni a gyerek a tablettel, mint hogy azok a finom mozgások kialakuljanak nála, amelyek mondjuk az íráskészség elsajátításához fontosak lennének. Ebben a világban a képi információ az elsődleges, ez a képi információ nagyon gyorsan változik, és ami érdekes, ami fontos a mai gyerekek számára, az ebben jelenik meg. Éppen ezért az a fajta tempó, az a fajta ritmus, amit az olvasás jelent, illetve az az élmény, amit az olvasás során szerzett információ, tudás jelentene, számukra lassú, ezért türelmetlenek az olvasással szemben. Az is gondot jelent, hogy egyre többen vannak az iskolába kerülők között olyanok, akik valamilyen tanulási nehézséggel küzdenek. Egyre több sajátos nevelési igényű gyerek van az osztályokban (akár négy-öt is), egyre több tanulónak van szüksége fejlesztésre. Elsősorban diszlexiáról, diszgráfiáról van szó az ő esetükben. Ez is nehezíti azt, hogy az olvasás révén élményhez jussanak, hogy az olvasás örömet tudjon nekik szerezni. Beszéltem óvónőkkel, akik arról számoltak be, hogy már az óvodákban is tapasztalhatók ezek a tünetek. Nem hiszem, hogy itt a családi környezet a meghatározó, hanem ez egy új kulturális jelenség, amely így befolyásolja az életünket, legalábbis én erre gondolok.

Segíthetnek-e a probléma megoldásában a kötelező olvasmányok?

Azért jelenthet gondot a kötelező olvasmányok kérdése, mert a gyerekek már nem élnek benne abban a környezetben, amit alapvetően a betű határozott meg, éppen ezért az olvasás hiányzik az életükből. Az, hogy a kezébe vegyen egy könyvet, már nem jellemző olyan módon, mint ahogy jellemző volt mondjuk 20-30 évvel ezelőtt, amikor még azt mondták, hogy aki olvas, az műveltségre tesz szert, az fog tudni boldogulni a világban, és minél többet olvasol, annál okosabb leszel. Szerintem a társadalom részéről is van egy ilyen üzenet, hogy ez így nem igaz. Tehát az a fajta humán műveltség, amit az olvasás révén – beleértve a kötelező olvasmányok olvasását – az ember megszerezhet, már nem jelenti az érvényesülés útját. Klasszikus erudícióval az ember bizonyos területeken fog tudni boldogulni, de már nem ez az elsődleges, amit számon fognak rajta kérni. Az olvasás már csak akkor érdekes, hogyha élményt tud jelenteni, hogyha valamit mondani tud neked, mint ahogy egy film mondhat valamit, vagy ahogy a zene mondani tud valamit, vagy ahogy minden, ami művészet. Ennek azért szerepe van a mai világban is, és ez fontos.

Hogyan lehetne olvasásra motiválni a gyerekeket?

El kellene jutni odáig, hogy kedvet érezzenek ahhoz, hogy elolvassanak valamit, hogy legyen egy olyan indíttatás, egy olyan motiváció, hogy elolvassak valamit, hogy a kezembe vegyek egy könyvet, hogy legyen hozzá türelmem, hogy végig bírjam olvasni, hogy ha belekezdek, akkor ne azt mondjam, hogy úristen, 200 oldal, és ezen nekem végig kell rágnom magam. Olyan történet kell, ami érdekes, ami leköt, ami rólam szól, amiben van valami izgalom, van valami kaland, és aminek köze van ehhez a világhoz, amiben én benne élek. Van több olyan diákom egyébként, aki a pad alatt olvas, méghozzá regényt – és én nem szólok rá, hadd olvasson. Óra végén megkérdezem tőle, hogy mit olvas, de nem számonkérő jelleggel, csak kíváncsi vagyok. Főképpen lányokról van szó, volt olyan, aki egy 200 oldalas regény utolsó 70-80 oldalát olvasta el órán a pad alatt, és ez nagy öröm. De nem vagyok benne biztos, hogy a kötelező olvasmányokat ugyanilyen szívesen olvasnák.

Mindegyik kötelező olvasmánnyal baj van, vagy lehetne szelektálni közülük?

Kijelenthetjük, hogy az olvasás megszerettetésére a kötelező olvasmányok többsége általában nem alkalmas. A Pál utcai fiúk szerintem az a regény, amivel még tudnak azonosulni a gyerekek, és amit szeretnek is különben, szívesen olvassák, nem hosszú a könyv, és a cselekménye is egyszerű és jól követhető, emellett változatos és izgalmas, a szereplők is érdekesek, és ennek a regénynek még a humorát is érzékelik. A drámát és a tragédiát is érzékelik ebben a könyvben. Egy nagyon jól megírt regényről van szó.

Mivel lehetne helyettesíteni a kötelező olvasmányokat?

Én a magam részéről nem gondolkodom kötelező olvasmányokban, hetedikben és nyolcadikban egyáltalán nem erőltetném. Már az Egri csillagokkal is, ami hatodikban kötelező olvasmány, az a tapasztalatom, hogy a gyerekek többsége nem érti, miről szól. Pedig azt gondolnánk, hogy az Egri csillagoknak egyszerű a nyelvezete, a történet érdekes és izgalmas, de a gyerekeket ez már fárasztja, már nem tudják követni, túl sok a szereplő a számukra, a szálak helyenként úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem tudják kibogozni. A kőszívű ember fiai ebből a szempontból még keményebb dió. Hetedikben Mikszáth is kötelező olvasmány, de Mikszáthot sem értik, A néhai bárány például egy viszonylag egyszerű elbeszélés, de azért Mikszáthnak nem olyan egyszerű a nyelvezete, annak tűnik ugyan, mert mesél, és jók ezek a történetek, de azért nem egyszerű őt olvasni, és a gyerekek nem is értik. Önálló olvasásra nem bocsáthatom, pedig erről kell hogy szóljon egy irodalomóra: olvassunk, találkozzunk irodalmi művekkel. Elolvassa a gyerek, és nem tudja, hogy miről szól. Tulajdonképpen végig kell vezetnem őket a történeten, de úgy, hogy én elkezdem olvasni, aztán megállunk, megbeszéljük, hogy eddig mi történt. Mert ha esetleg változik a tér, az idő, vagy olyan mondatokkal találkozunk, ahol a térben és időben vissza- és előreutalások vannak, vagy olyan idiómákkal, amelyek számukra ismeretlenek, vagy metaforikusabb a megfogalmazás, mint amit a hétköznapi életben használunk, akkor ott elvesztik a fonalat, nem tudják követni. Én ezt az egyszerű elbeszélést 4-5 részletre lebontva olvasom el, mindenhol megállunk, megbeszéljük. Az nem megy, hogy végigolvasom és utána visszatérünk rá, mert akkor már nagyon nehéz nekik összerakni.

Szóval nem olvassuk el A kőszívű ember fiait, sőt Mikszáthtól a Szent Péter esernyőjét sem olvassuk el. Helyette elbeszéléseket olvasunk, elolvasunk hét-nyolc elbeszélést A jó palócok és a Tót atyafiak című kötetekből, ami kiteszi a kötelező olvasmány mennyiségét, Jókaitól pedig elolvassuk – szintén közösen – A nagyenyedi két fűzfát. Nyolcadikban ugyanezt csináljuk Móricz-elbeszélésekkel, bár Móricztól a Légy jó mindhalálig a kötelező olvasmány, ami egy nagyon szép történet amúgy, tehát érdemes lenne elolvasni. Viszont ha nem olvassa el mindenki, vagy ha valaki elolvassa, de már nem emlékszik részletekre, akkor nagyon nyögvenyelős egész órán a regényről beszélgetni. Jobban szeretem azt, hogyha van egy elbeszélés, amit egy órán el fogunk tudni olvasni és a következő órán tudunk róla beszélni, mert még friss, még megvan a gyerekeknek. Nyilván egy regény nem úgy épül fel, mint egy elbeszélés, de az olvasás élménye egy elbeszélésnél sokkal inkább megragadható, kézzelfoghatóbb, közvetíthetőbb, mint hogyha egy regényről próbálunk meg beszélni. Kosztolányinak is rendkívül jó elbeszélései vannak, amelyek a gyerekkorról, gyerek és szülő kapcsolatáról szólnak, és a gyerekek nyolcadikban erre már elég érzékenyek és fogékonyak, van véleményük és tudnak reflektálni, tehát jobb és érdekesebb, mint hogyha egy regényt olvasnának.

Miért ne választhatnának a gyerekek olvasmányt maguknak, olyant, ami érdekli őket?

Ilyent is csinálunk, feladom nekik, hogy olvassanak el bármit, amit szeretnének, készítsenek róla olvasónaplót, és órán, a többiek előtt mutassák be a szerzőt és a művet. Érdekes, hogy miket választottak, volt, aki elintézte azzal, hogy elolvasott egy 20-30 oldalas ismeretterjesztő könyvecskét valamiről, aztán volt olyan, aki több száz oldalas skandináv krimit olvasott el, és fél órán keresztül hallgattuk, hogyan bonyolódik a cselekmény, és volt olyan is, aki a Winnetou-t olvasta el, mind a négy kötetet, úgyhogy nekem nagyon jó érzés volt újra találkozni Nso Csivel és Incsu Csunnával. A kötelező olvasmányt így is meg lehet oldani, hozzál te valamit, mutasd be a többieknek, s ez működött is így, voltak, akik szívesen olvastak.

Mi a véleménye a „kötelezők röviden” típusú könyvecskékről?

Ezeket az összefoglalókat tapasztalataim szerint inkább a középiskolások használják. Ők az első években még elolvasnak egy-két kötelező olvasmányt, aztán a későbbiekben már csak a rövidített változatot. Ha pedig dolgozatot kell belőle írni, akkor ott az internet, rengeteg jól megírt dolgozat közül tudnak válogatni. A baj csak az, ha a „kötelezők röviden” típusú kiadványokat olvassák, akkor arról az élményről maradnak le, amit maga az irodalom jelentene, megismerik ugyan a mű tartalmát, de nem lesz olvasmányélményük.

MIÉRT JÓ IRODALMAT OLVASNI?

- mert gyarapítja a szókincset, fejleszti a fogalmazási készséget (felmérések szerint akinek gyerekkorában korlátozott a szókincse, annak 30-as éveiben kétszer akkora lesz az esélye a munkanélküliségre, mint választékosabban beszélő társainak);

- mert fejleszti az empátiát, aki sokat olvas, könnyebben tudja beleélni magát mások helyzetébe, elfogadóbb lesz másokkal szemben;

- mert a könyvek segítségével átléphetsz egy másik világba, magad mögött hagyhatod a mindennapi gondokat, megszabadulhatsz a stressztől

- mert az irodalom, ahogy bármelyik művészeti ág, motiválhat, hogy változtass az életeden.